Mikszáth Kálmánt érzékenyen érintette, ha termetét kritizálták…
Vagy húsz évvel ezelőtt mutattak be egy urat, aki most különben képviselőtársam, s aki épp akkor olvasta egy novellámat; láthatólag megütődött, mikor a nevemet mondták:
— Ön írta volna azt a novellát?
— Igen, én.
— Ezzel a termettel? — mondta ő fejcsóválva. — No, sohasem hittem volna, hogy az lehetséges.
Megvallom, boszantott ez a párbeszéd, s minthogy a véletlen úgy hozta magával, még aznap egy szép asszony kért meg, irjak valamit az emlékkönyvébe, a hangulat nyomása alatt beirtam ezt a mondatot:
„Az iró olyan, mint a havasi kürt; csak messziről jó hallani.”
És azontúl jöttek irodalmi pályámon soha nem szűnő sorban a Stammbuchok*, átkozott legyen, ki föltalálta. Végtelen megnyugvással olvastam azóta, hogy a Stammbuchot egy fiatal franczia nemes találta föl, a ki aztán később a guillotine alatt halt meg. No, hála istennek, csakhogy utóiérte a megérdemelt büntetése.
*emlékkönyv, napló
Forrás: Mikszáth Kálmán: Az én kortársaim
