„…írói pályafutásom során csak égyetlen egyszer fenyegetett a hivatalos elismerés.”
Móra Ferenc esete a hivatalos elismeréssel
Amikor egy-egy újonnan megjelent Móra-könyvet pillantok meg valamelyik könyvkereskedés kirakatában, újra és. újra eszembe jut a diákkori esetem Móra Ferenccel, amelyet tálán érdemes megmenteni a feledéstől. 1930-ban történt.
A tanítóképző utolsó éves diákja voltam Kiskunfélegyházán, Móra Ferenc szülővárosában. Tálán ennek az utóbbi körülménynek köszönhettem, hogy jelentkezésemkor Móra Ferenc azonnal fogadott a szegedi múzeum igazgatói szobájában, s több mint egy óráig elbeszélgetett velem félegyházi dolgokról, a búzamezőkről írt énekéről, s az akkoriban a Magyar Hírlap-ban megjelent bátor és szép vasárnapi cikkeiről. (E Móra-cikkeket az egyik helybéli újság szerkesztőnyomdásztól kaptam meg minden hétfőn s a tanítóképző internátusában csak rejtekhelyeken mertem olvasgatni örömmel kevert izgalmak között, nehogy valamelyik tanárunk meglássa.)
Történt pedig egyszer, hogy a tanítóképző, gyakorló-iskolájában néhány növendék-tanító társammal együtt mintatanításon »hospitáltunk«. Putnoki tanítóbácsi, e szakma művésze, éppen a megyei és városi törvényhatósági testületek összeállításának rejtelmeibe igyekezett bevezetni a kis kunmagyarokat, s éppen arra terelte a szót, hogy a törvényhatóságokban egy-két helyet kapnák a szellemi képességeik alapján kiváló egyéniségek is, például a legnagyobb írók. Példát kért rá. A gyerekek egy darabig gondolkoztak. A minta-tanítóbácsi az elmúlt napi olvasmánytárgyálásra gondolva segíteni akart nekik:
— Hát nem emlékeztek a nagy íróra, akitől legutóbb is olvastunk valamit? Milyen Ferenc is?
A gyerekek rögtön emlékeztek egy Ferenc nevű nagy íróra, s szinte egyszerre kiabálták a nevét:
— Móra Ferenc! Móra!
A tanítóbácsi meghökkent, elpirult s kissé zavartan tekintett felénk, mint aki elismeri, hogy szakmai hibát követett el. De mentette, ami menthető:
— Egy másik nagy íróra gondoltam most. Akinek a meséjét tegnap olvastuk … Nos?
Egy-két kunocska felelt csak, de már tűz nélkül:
— Herczeg Ferenc…
A kényes helyzetet sikerült megmenteni.
— Igen, Herczeg Ferenc, mint elismert írónk, bizonyosan tagja a budapesti törvényhatósági bizottságnak…
Putnöki tanítóbácsinak határozottan szerencséje volt: egyik gyerek sem kérdezte meg, hogy Móra Ferenc vajon tagja-e a szegedi törvényhatósági bizottságnak. A tanítóbácsi — amint azt nékünk a tanítás után bevallotta — bizony nem tudta volna, hogy mit feleljen a gyerekeknek.
Bevallom, magam is csak sejtettem, hogy mit kellett volna felelnie.
Ezt a jelenetet azonban még aznap megírtam Móra Ferencnek s kértem, írja meg, tagja-e a helyi törvényhatóságnak? Ha igen, ezt örömmel megmondjuk pótlólag a mi kiskunjainknak. Ha nem, hát hallgatunk róla.
Móra válasza hamarosan megjött.
(Ez a Móra-levél — sajnos — a harmincas évek hányattatásai során elkallódott. Azonban többen olvasták, akik egykori létezését ma még bizonyítani tudják. Többek között például népművelésügyünk mai minisztere is, aki akkor ugyancsak a félegyházi tanítóképző diákja volt.)
A Móra-levél idevágó részét — hiszen igen sokszor elolvastam — valószínűleg szórói-szóra tudom idézni:
»…írói pályafutásom során csak égyetlen egyszer fenyegetett a hivatalos elismerés. Megkérdezték tőlem bizalmasan, hogy mit szólnék egy kormány-főtanácsossághoz. Ezt a megtiszteltetést azzal sikerült elhárítanom, hogy a kormánynak eddig rengeteg tanácsot adtam már, de ezek közül egyetlen egyet sem fogadott meg. Miért kísérleteznék ezekután a főtanácsaimmal?«
Lejegyezte: Boglári Békés István
Forrás: Tiszatáj, 1956
