Jókai Mór anekdotájában Dobó István nem rettent meg a túlerőtől…
Ötödnapján a szakadatlan lövöldözésnek iszonyú robbanás reszketteté meg a várat: a lőporraktárt felgyújtá egy tüzes golyó, s a robbanás szétdönté a monostor egy részét a hozzá épített várfallal együtt, nyolc drabantot Nagy Pál hadnagyukkal, kik a raktárt őrizték, a levegőbe vetette, s a két szárazmalmot felgyújtá.
Erre az egetverő pukkanásra nagy diadalordítás hangzott fel a török táborból, Amhád rögtön rohamot indított a ledőlt fal engedte rés ellen a legközelebb álló Arszlán bég csapataival.
– Ne féljünk a pokoltól! – mondá Dobó István Mecskeynek. – Bízzunk az Istenben.
– És édes magunkban – felelt a hős bajtárs –, kend, bátya, bánjon el a tűzzel, én majd elbánok a vassal.
S amíg Mecskey a harcinéppel vitézül visszaverte a falra mászó ellenséget, azalatt Dobó eloltatta a tüzet a maga bátor szívű parasztjaival, s a falban támadt rést hirtelen betömték kövekkel töltött hordókkal, amiket baj volt az ellenségnek megbolygatni, mert ha megbontotta, mind a hegyébe gurult.
A roham vissza lett verve, csak az volt a nagy kár, hogy annyi lőpor kárba veszett, s a szárazmalmok elpusztultával nem volt min őrölni.
– Sebaj – mondá Dobó –, itt vannak az ácsok, a molnárok két összetört malomból majd csinálnak egyet: aztán itt van Gergely diák, ez ért a puskaporcsináláshoz, van hozzávaló kénkő, salétrom elég.
Forrás: Jókai Mór: Dobó István, s az egri hősök, MEK.OSZK
