A Wesselényiek hiába próbálták kiváló ellátásban részesíteni a honvédeket…
A Wesselényi család pompás asztalt tartott. A zsibói kastélyban tele volt a boros pince.
Az ott táborozó honvédek borral locsolgatták honfibánatukat és minél többet ittak, a reménynek annál több tündére karolta át a lelküket.
A törzstisztek hadi tanácskozást tartottak. A fiatalok pedig a föld vérét hörpintgették. Felgyúlt bennük a harci kedv.
– Harcoljunk tovább! – kiáltották.
Aztán lövöldözni kezdtek a kastély ablakaira.
Ki tudja, nem került volna-e testvérharcra a dolog, ha a higgadtabbak közbe nem lépnek.
A búbánat nagy mester, eloldozza láncairól a szenvedélyeket. Egyszer csak felharsan Várady Gábor őrnagy hangja:
– Mi csak otthon tesszük le a fegyvert, induljunk!
És azzal zászlósan kivonult a kastélyból az egész máramarosi zászlóalj.
A cigányok tüzes indulót játszottak, az ottmaradtak pedig könnyeztek, haj, sírva vígad a magyar!
