Sobri Jóska gyakran kihasználta a meglepetés erejét…
A másik eset Somogyban történt, a vármegye egyik büszke pandúrhadnagyával. Előkelő nemes családbeli a hadnagy.
Az esetet Kozma Sándor főügyésztől, egykori nemes barátomtól hallottam nagy részletességgel elbeszélve. Kozma ugyan zalavármegyei család, de apja, nagyapja már somogyi birtokos s maga is az. Ezenkívül Somogyvármegye tisztviselője már negyvenöt év előtt. Közvetlen forrásból, a szereplők elbeszéléséből s a megyei iratokból tudhatta hát az esetet. A mikor történt, 1836-ban, akkor is már tizenkét éves, figyelő, eszes fiú volt.
Sobrinak Szakácsi felé volt útja. A falu alatt, a kerítések mellett vezetett el egy kompendiális gyalogút. Ezen ballagott Sobri tizenöt legényével. De ugyanekkor, ugyanezen úton jött vele szemben a pandúrhadnagy, tizenkét erős, marconaképű pandúrjával.
Hideg, téli, decemberi idő volt. Reggeli nyolc óra. Hó a földön, zúzmara a fákon, szürke köd a levegőben. Harminc-negyven lépésnél tovább látni nem lehetett. A hóban csak egy csapás volt törtetve; pandúrok, haramiák tehát sorjában mentek egymás után.
A hadnagy elől. Vállán puska, oldalán kard és pisztoly. Háta mögött az őrmester, pár lépéssel utánuk a legények.-17-
A hadnagy látja, a mint vele szemben parasztos külsejű legények jönnek. Valamennyi szűrben. Szűr alatt a fegyver, a szűr által eltakarva. Elől maga Sobri.
Csak hallja ám Sobri a hangot, a mint a hadnagy hátraszól:
– Miféle emberek lehetnek ezek, őrmester?
Az őrmester előre néz. Megnézi jól a ritka ködben az embereket.
– Bizonyosan aratók. Aratást mennek vállalni.
Ép oly idő volt, a mikor az arató-vállalkozók föl szokták keresni a gazdát. A hadnagy megnyugodott a feleleten.
Sobri nem akart összetűzni a pandúrokkal. Reggel is volt, hideg is volt. Népes nagy falu Szakácsi. Csöndesen akart a pandúrok mellett elvonulni.
A mint a hadnaggyal találkozott, kilépett a keskeny gyalogútból a hóba. Úgy illett, úgy volt szokásban.
A fiatal az idősebb elől, a paraszt az úr elől, pandúr elől térjen ki.
De a mint a hadnagy hozzá ért, megemelintette kalapját.
– Szerencsés jó reggelt!
A hadnagy rá se nézett. Még csak fejbiccentéssel se fogadta el a köszöntést.
Mi ez? Tisztességes köszöntést el nem fogadni? Ez is megtörténhetik? Sejtene talán valamit a hadnagy? Vagy csak lenézi a szegény embert? Gőgös úr, a ki még arra sem méltatja a parasztot, hogy köszöntését észrevegye? Hát ez az emberség?
Sobriban felébredt Sobri.
Tudta, hogy legényei lövésre készen vannak. De azt is tudta, hogy a pandúrok keze ujjatlan kesztyűben, a puskájuk a vállon, pisztolyuk hüvelyben, tokban. Nagyot kiáltott hátrafelé:
– Mindenki a maga emberét!
Ő maga villám gyorsasággal nekiszegzi jó damaszk kétcsövű fegyverét a hadnagy mellének. S rászól:
– Meg ne mozdulj, kutya, a ki felmarkolt a világra, mert meghalsz. Én Sobri vagyok!
Abban a pillanatban minden pandúr szeme közé odanéz a haramia két villogó szeme s jól töltött fegyvere.
A hadnagy szinte megmerevedett legényeivel együtt. De segítség nem volt. Ellenállni nem lehetett. Mindenki halott egy szempillantás alatt, a ki ellenáll.
A hadnagy mégis magához tért.
– Mit akarsz?
– Fegyvert, lőport, töltényt, tarisznyát egy halomba.
A hadnagy kiadta a rendeletet. A pandúrok halomra hányták mindenüket. Három haramia őrizte a zsákmányt.
Sobri csomóba vezényelte a pandúrokat s igy szólt hozzájuk:
– Most eleresztelek benneteket. Legényeim elkísérnek a legközelebbi faluig. Menjetek a vármegyére s jelentsétek meg uratoknak, hogy jár az, a ki Sobri Jóska köszöntését el nem fogadja.
De még egy korty papramorgóval is megkínálta őket, mivel hogy nagyon hideg volt. Igy bocsátotta útnak a pandúrsereget.
Forrás: Eötvös Károly: A Bakony. Ki volt hát Sobri?, MEK.OSZK
