1920 tavaszán Tóth Árpádné egy időre hazament Debrecenbe. A költőt azonban a megélhetés Pesten tartotta, és ügyesen-bajosan próbálta bebizonyítani, hogy tud ő egyedül is élni, nehogy aggódjon a felesége. De ki gondolta volna, hogy egyszer elfogy a gyertya…?
Az elválás csak időleges volt, hiszen Annuskának – Tóth Árpádné – Pesten nem volt közeli, tapasztaltabb barátnője, így a debreceni család segített neki világra hozni gyermekét. Csakhogy a legényélet nemcsak anyagi okok miatt volt szerény, hanem azért is mert Tóth Árpád igen tehetetlenül viselkedett az élet ügyes-bajos dolgaiban. Bevásárolni, vagy egy boltba akár csak bemenni is – számára ez elviselhetetlen problémát jelentett. Nyugtalankodott is az asszonyka, hogy mi lesz Pádival…
A legényélet nehézségei közé tartozott az is, hogy a Verbőczy utcai házban nem volt még villany. A petróleumlámpa komplikált üzembetartását nem Tóth Árpádnak találták ki. Így aztán esténként gyertyalángnál olvasgatott Nagy Zoltán barátjával, aki gyakran meglátogatta.
Költők szeretnek sokat olvasni, és néhány nap múlva elfogyott az Annuska által vásárolt csomag gyertya, a gyertyatartóban az utolsó csonk pislákolt.
– Van már gyertya, Pádi? – kérdezte Nagy Zoltán, mivelhogy Tóth Árpád már napokkal ezelőtt vállalkozott a gyertyabeszerzésre.
– Holnap okvetlenül veszek – erősítgette a szenvedélyes boltkerülő -, sőt már ma is majdnem vettem.
– Majdnem…? – csodálkozott barátja, miközben a kanóc utolsót pislákolt.
– Igenis, majdnem – szögezte le a hirtelen támadt vaksötétben Tóth Árpád. – Majdnem, mert megvenni ugyan nem vettem meg, de már elsétáltam egyszer-kétszer a Kedvesy boltja előtt…
– Majdnem elsétált – motyogta Annuska mosolyogva, amikor visszatérte után Nagy Zoltán elmesélte neki az esetet. – Hát, szoktatta magát a gyertyavásárlás nehéz feladatához.
