A már ötvenhét éves Vivaldi és a fiatal vígjátékíró Goldoni első találkozását sok munka követte…
Carlo Goldoninak is köszönhetjük, hogy sok mindent tudunk Antonio Vivaldi személyéről.
„Kották között találtam, kezében a breviáriummal; meglehetősen hidegen fogadott, hiszen a tapasztalatlan újoncot látta bennem, aki nem nagyon érthet a librettó-foltozgatáshoz, s ezért láthatólag legszívesebben elküldött volna. Felállt, keresztet vetett, félretette a breviáriumot, s a szokásos módon üdvözölt.
— Minek köszönhetem a látogatását, uram?
— Grimani őexcellenciája megbízott, hogy elkészítsem a bemutatásra kerülő opera szükséges szövegváltoztatásait, s szeretném megtudakolni, mik az ön kívánságai.
— Csakugyan önt bízták meg azzal, hogy a Griseldát átdolgozza? Hát Lalii úr nincs már a Grimani-színháznál?
— Ő már nagyon öreg, és csak a szövegkönyvek jövedelméből részesül; én meg nagyon örülnék, ha első kísérletként az ön utasításai szerint lehetne szerencsém dolgozni. — Az abbé erre újra felvette a breviáriumot, keresztet vetett, és nem felelt. — Nem szeretném Önt vallásos elfoglaltságában zavarni — tettem hozzá —, majd visszajövök más alkalommal.
— Tudom én, kedves uram — kezdte újból —, hogy önnek van költői tehetsége; láttam és élveztem Belizárját. De ez a munka itt egészen másfajta: lehet, hogy ön kitűnő tragédiákat vagy elbeszélő költeményeket ír anélkül, hogy akár egyetlen verssort tudna írni a zene számára…
Már magam is habozni kezdtem, de aztán eszembe jutott Grimani, eszembe jutottak színházi kilátásaim, s elhatároztam, hogy megkérem a vörös papot, tegyen próbára: — Kérem, mutassa meg operájának szövegkönyvét.
Előbb részvevő mosollyal nézett rám, azután keresni kezdte.
— Ejnye, hol is van? Az előbb itt volt… Deus in adjutorium meum intende, Domine… Domine.. . Domine… ejnye, az előbb még itt volt… Domine ad adjuvandum… no végre megvan. Hát íme, uram, a Griselda szövegkönyve. Nagyon szép, a primadonna szerepe is kitűnő, de azért szeretnék bizonyos változtatásokat, ha uraságod értene hozzá… Itt van mindjárt ez a részlet. Gualtiero és Griselda jelenete. Érdekes és megindító jelenet, de a végére valami patetikus áriát írt a szerző, Giraud kiasasszony viszont nem szereti az ilyenfajta áriákat; jobban szeretne egy mozgalmasabb, drámaibb, de nem patetikus jellegű számot, amely a szenvedélyt más eszközökkel, például szaggatott szavakkal, kitörő sóhajokkal, a cselekmény lendületével fejezi ki. Nem tudom, érti-e, mire gondolok.
— Értem, uram. Egyébként már volt alkalmam hallani Giraud kisasszonyt, és tudom, hogy a hangja nem nagyon erőteljes…
— De uram, ön sértegeti a tanítványomat! Giraud kisasszony kitűnően énekel mindent!
— Jól van, maestro, szíveskedjék hát ideadni a szövegkönyvet.
— De nekem szükségem van rá, mert nem fejeztem még be a recitativókat; mikor adhatná vissza ?
— Ha annyira szüksége van rá, adja hát ide néhány percre, hozzá egy darab papirost meg a tintatartót…
— Ön azt hiszi, hogy egy operaáriát csak úgy kutyafuttában ír az ember, mint valami intermezzo-szöveget ? — Már-már méregbe jöttem; újra csak a tintatartót kértem tőle, s egy zsebemben levő levélből leszakítottam egy darab tiszta papírt.
— Ne haragudjék — szólott Vivaldi —, inkább üljön le ide kényelmesen az asztalhoz; itt a papír, itt a tinta meg a szövegkönyv, dolgozzék csak nyugodtan.
Ezzel visszament íróasztalához, és újra elmerült breviáriumába, zsoltárokat és himnuszokat recitálva, s időnként fel-alá járkálva a szobában. Én meg átolvastam a jelenet szövegét, s egy negyedórán belül úgy fogalmaztam át, ahogyan a zeneszerző kívánta, drámaibb és szenvedélyesebb értelemben, nyolcsoros, kétszakaszos ária formájában. Azután odavittem az abbénak és megmutattam neki; ő meg, jobb kezében a breviáriummal, bal kezében a kéziratommal, elkezdte olvasni. Még egyszer elolvassa, felkiált örömében, sarokba vágja a breviáriumát, azután átölel és hívja Giraud kisasszonyt. Annina megjelenik húgával, Paolinával együtt, Vivaldi felolvassa nekik a szövegemet és hangosan kiáltja:
— Itt csinálta, egy ültőhelyében egy negyedóra alatt! — Azzal újra átölel, feldicsér, bocsánatot kér, kedves költőjének nevez, erősködik, hogy soha többé nem kell neki más… Át is dolgoztatta velem a teljes operát, én meg a kedvébe jártam, és úgy gyúrtam át Zeno drámáját, ahogyan kívánta. Így került az opera előadásra, igen szép sikerrel…”
Forrás: Carlo Goldoni: Emlékiratai. Európai virradat, Szabolcsi Bence fordításában
