„De vele és általa ébreszti Európa új zenéjét egy titokzatos velencei zeneköltő is, egy »rőthajú pap«…” 275 éve, 1741. július 28-án halt meg Bécsben Antonio Lucio Vivaldi, az olasz barokk zene kiemelkedő mestere, a zeneirodalom egyik legismertebb műve, A négy évszak komponistája.
Antonio Vivaldi élete lenyűgözően sokszínű. Élete során egyszerre volt zeneszerző, hegedűművész, pap, tanár és impresszárió. Az óriási hatású művésznek akárcsak zenéje, élete is tele volt fordulatokkal és izgalmakkal. Ha azt a szót halljuk, hogy komolyzene, Vivaldi neve az első szavak között lesz, amik eszünkbe jutnak. A barokk klasszikus zene alakja élete során olyan dallamokkal örvendeztette meg közönségét, melyek ma már az alapvető műveltség, sőt, a tudatalatti részei. Ki ne tudna felidézni néhány dallamot A négy évszak könnyed hegedűversenyéből? Kit nem ejtett ámulatba a Nyárban található Vihart hallgatva, hogy a zenével mennyire erőteljesen és reálisan lehet ábrázolni a természetet?
Antonio Lucio Vivaldi 1678. március 4-én született Velencében. Zenélni borbélyból lett hegedűs apja tanította, apa és fia gyakran léptek fel együtt. A gazdag családból származó Vivaldi már gyerekkorában megízlelte a zene varázsát hegedűs édesapjától, aki azon felül, hogy tanította fiát, kántor és zenész barátaival olyan környezetben nevelte fel, melyben főszerepet játszott a zene.
Antoniót 25 éves korában szentelték fel pappá, de törékeny egészsége miatt (valószínűleg asztmától szenvedett) két év múlva felhagyott a misézéssel, egy évvel később pedig kilépett az egyházi szolgálatból. Ettől függetlenül élete végéig prete rossónak, vörös papnak nevezték, vélhetőleg hajszíne miatt. Vivaldi azonban nem is Isten szolgálatát érezte élete legfontosabb ügyének, hanem a zeneszerzést. No meg az anyagi javakat. A klasszikus zene történetének korabeli főszereplői közül ugyanis Vivaldiról olvashatjuk először, hogy üzletemberként viselkedett műveivel kapcsolatban, ezzel nagy vagyonra tett szert – amit viszont folyamatosan herdált. A művészetéből származó gazdagsága nem véletlen – hiszen művei már a barokkban is aranyat értek.
1706-ban a Pio Ospedale della Pieta leány-árvaház hegedűtanára lett, az intézménnyel egész életében kapcsolatban maradt. Az árvák egyre elismertebb zenekara számára komponálta első műveit, majd később concertói, kantátái és egyházzenei munkái java részét. Az árvaháztól 1709-ben elbocsátották, de két év múlva ismét alkalmazták, sőt 1713-tól minden zenei tevékenységért ő felelt. 1716-ban megkapta a koncertmesteri címet, a San Marco szólóhegedűse is lett, ezekben az éveiben született szerzeményeinek nagy része.
1718-tól egyre többet utazott, de a Pieta továbbra is fizette, cserébe havonta két concertót szállított és velencei tartózkodása idején legalább négyszer próbálnia kellett a zenekarral. (A hivatalos feljegyzések szerint 1723 és 1729 között 140 concertót komponált.) Műveinek első kiadása 1705-ben jelent meg, ezt később még számos követte; 1725-1729 között öt új versenymű-gyűjteménye jelent meg, köztük a leghíresebb, A négy évszak. Feltételezik – bizonyíték nincs rá -, hogy egy pap számára megengedhetetlenül szoros szálak fűzték Anne Giraud énekesnőhöz, akinek kedvéért más velencei szerzők operáiból „emelt át” részeket, ezért több kollégájával is konfliktusba került. Élete szegénységben ért véget: zenéje kiment a divatból, ezért Bécsbe ment, hogy az őt igen kedvelő III. Károly udvari komponistája legyen. A király azonban nem sokkal később meghalt, a pártfogó és jövedelem nélkül maradt Vivaldi kéziratainak kiárusításából tartotta fenn magát egy ideig. 1740-ben megbetegedett, s a császárvárosban hunyt el 1741. július 28-án, teste jeltelen sírban nyugszik. (Az csak a legendák világába tartozik, hogy temetésén állítólag az ifjú Haydn is ott énekelt a kórusban.)
A balszerencse halála után is üldözte, temérdek kézirata, saját kezűleg írt kottáinak 27 kötete különböző gyűjtőkhöz került. Neve a feledésbe merült, hiába volt nagy tisztelője Johann Sebastian Bach, aki számos hegedűversenyéből készített átiratot, s a Mendelssohn kezdeményezte Bach-reneszánsz sem keltette fel iránta az érdeklődést. Kéziratainak óriási gyűjteménye 1927-1930 közt került elő, ezeket ma Torinóban őrzik. Csak a XX. század közepén került vissza a zenei köztudatba, művészetét tovább népszerűsítette a barokk zene korabeli hangszereken történő előadásának divatja, s csak tavaly három filmet forgattak róla. (Az igazsághoz tartozik, hogy akadtak-akadnak fanyalgók is: Igor Stravinsky például azt találta mondani, hogy Vivaldi nem száz concertót írt, hanem egyet százszor.)
A rendkívül termékeny Vivaldinak mintegy 770 szerzeménye ismeretes, közöttük 46 opera (ő maga 94-ről ír), amelyek közül azonban csak 21 maradt fenn. Sok egyházi tárgyú zenét is szerzett (Gloria, Magnificat), több mint 90 vonós szonátát, közel 500 versenyművet komponált. Egyetlen fennmaradt oratóriuma a Juditha Triumphans, amely az ószövetségi Judit könyve nyomán készült, utalásokkal a velencei-török háborúkra.
„De vele és általa ébreszti Európa új zenéjét egy titokzatos velencei zeneköltő is, egy »rőthajú pap«, akinek regényes és bizarr alakja mintha láthatatlanul ott álldogálna a tengerparton s vezényelné Malamocco női kórusát: Antonio Vivaldi.” (Szabolcsi Bence: Európai Virradat, 1949)
Más olasz mesterekkel együtt Vivaldi alakította ki, majd fejlesztette mesterfokra a klasszikus háromtételes (gyors-lassú-gyors) versenyművet, elsőként alkalmazta a visszatérő motívumok váltakozását szólóhangszeren előadott epizódokkal. Az akadémikus formákkal szakítva képes volt nem csak a bennfentesek szűk köre, hanem a szélesebb közönség által is élvezhető darabokat írni, a műveiből áradó öröm népszerűségének fő titka. (Műveit ma már zeneterápiás célokkal is felhasználják.) Hegedűversenyeinek legcsillogóbb darabja A négy évszak, amelynek négy tétele egy-egy, általa írt szonettből indul ki. A szóló és a kíséret kölcsönhatása elbűvölő, ez a leíró jellegű muzsika az első valódi programzene, amellyel Vivaldi hagyományt teremtett.
