Ki gondolná, hogy a vizionárius költőket meghazudtoló vehemenciával író és politizáló William Butler Yeats utált utazni…
Írország egyik legkiválóbb költője, William Butler Yeats érzékeny idegrendszerű emberként lavírozott a világban. „Agyára ment a költészet” – mondták róla ismerősei, és valóban, még a közlekedés is gondot okozott számára.
A tömegközlekedés teljesen kimerítette. Buszozás közben időnként transzba esett, egyenesen maga elé bámult, halk, zümmögő hangot hallatott és ütemesen tapsikolt. Utastársai olykor rákérdeztek, minden rendben van-e, ő azonban tudomást sem vett róluk.
Amikor egyszer a lánya felszállt a buszra, és apját ebben a furcsa, megközelíthetetlen, világról megfeledkezett állapotban találta, nagy bölcsen úgy döntött, jobb, ha nem zavarja.
Ám, amikor a busz a megállójukhoz ért, Yeats hirtelen lerázta magáról különös begubózottságát.
– Nos, kivel óhajt találkozni? – kérdezte a lányát, akit nem ismert fel, épp ahogyan egy idegenvezető kalauzolja el a turistákat, vagy éppen a nővér a frissen érkezett beteget.
