Arany László költő, műfordító, közgazdasági és politikai író, akadémikus, a Kisfaludy Társaság tagja, Arany János fia 120 éve, 1898. augusztus 1-jén halt meg.
A nagyszalontai jegyzőlakban látta meg a napvilágot Arany János és Ercsey Julianna második gyermekeként. Életét és egész pályafutását meghatározta, hogy a kor legünnepeltebb költőjének fia volt; akivel mintha félt volna igazi versenyre kelni. Talán ezzel is magyarázható, hogy irodalmi munkássága során kevés verset írt, elsősorban esszéíróként, műfordítóként tartják számon.
Mindössze négyéves volt, amikor keresztapja, Petőfi révén bekerült az irodalomtörténetbe; a költő ekkor írt verset Arany Lacinak. 1851 őszén szüleivel Nagykőrösre költözött, itt végezte az elemit és a gimnáziumot, ahol édesapja irodalmat, poétikát és klasszikus nyelveket tanított. Tizennyolc évesen népmesekutató körutat tett Juliska nénjével, ami megérlelte a népmese és a népköltészet iránti szeretetét. Hazatérve Eredeti népmesék címmel kiadta a mindmáig egyik legjobb népmesegyűjteményt. Később tanulmányt is írt Magyar népmeséinkről címmel, ez volt 1867-ben a Kisfaludy Társaságban a székfoglaló előadása.
Pesten jogot tanult, közben apja második folyóiratába, a Koszorúba fordított, beszámolókat, kritikákat adott közre. Néhány verset is írt, apjának ezeket nem mutatta meg. Több külföldi utazást tett, a leghosszabb időt Angliában töltötte. 1866-tól a Csengery Antal vezette Magyar Földhitelintézet igazgatósági jegyzője, majd titkára, 1880-tól igazgatója volt. Közben gazdasági-jogi cikkeket írt, a hazai szerzői jog egyik kidolgozója lett. A Budapesti Szemle állandó munkatársaként történeti, társadalmi, nyelvészeti, irodalmi tanulmányokat, cikkeket jelentetett meg. 1866-ban úttörő jelentőségű tanulmányt közölt Lermontovról, akinek több művét is lefordította németből, mert oroszul nem tudott.
ARANY LÁSZLÓ: A DÉLIBÁBOK HŐSE
(részlet)
De nemzetünkbe ujra visszatértek
Az elröpült hit, a zsibbadt erő;
S már-már az égtől is segélyt reméltek,
Egy új Csabát, ki légből száll elő,
S lőn tüntetés, zavar, hűhó tömérdek,
Hisz Csaba-mondánk oly szép, megnyerő,
S a politikák legmagyarbika:
A sült galamb-várás-politika.
S bár sült galamb a szánkba nem repült,
Vígan csörgettük a már gyenge láncot;
Népünk az elnyomók fejére ült,
Megvert, ha verhetett, egy-egy fináncot,
Az ifjúság zajonga, lelkesült,
S a kis diák, ha a földből kilátszott,
Már harcba készült, fennen hordta orrát
S daccal mulasztá el a német-órát.
Elfrida című humoros elbeszélő költeménye sikeres költővé tette, s a Kisfaludy Társaság tagja lett. 1872-ben névtelenül benyújtott verses regényével, A délibábok hősével elnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját.
A mű, amelynek világirodalmi előképe Byron Don Juanja és Puskin Anyeginje, XIX. századi irodalmunk európai szintű remekműve, a politikai kiábrándultság és az önkritikus nemzetszemlélet kifejezője. A költemény főhőse, Hűbele Balázs tragikomikus sorsán keresztül Arany László találó, ugyanakkor ironikus-kesernyés képet rajzolt a kiegyezés utáni magyar társadalomról. Műve hősének, Hűbele Balázsnak, Juhász Ferenc szép kifejezésével „a hitek halottjának” sorsában Arany László a múlt század hatvanas éveiben felserdült nemzedékek tragédiáját jelenítette meg; elsősorban a szalmaláng lelkesedést, s annak törvényszerű kudarcát: hogy mivé lesz a forradalmi eszmék délibábja abban a korban, amely már nem forradalmi: „A haza dolga: gordius-kötés, / De kard nem oldja meg, csak küszködés.” S miközben a költő illúziótlanul szemléli az oblomovizmus magyar válfajának, az „akaratlanság vers-regényének” hősét, akinek tettvágya hamar alábbhagy, illetőleg folyton más és más irányba fordul, mély részvéttel is ábrázolja alakját és sorsát. Senki olyan eleven teljességgel nem fejezte ki a kiegyezés utáni idők magyarjának belső ellentmondásait, lemondó beletörődés és lázadó dac közötti ingadozásait, mint ebben a művében Arany László.
1873-ban írta meg akadémiai székfoglalóját, A magyar politikai költészetről címmel, amelyben kifejtette: értékes irodalom csak a teljes nemzeti függetlenségre való törekvés jegyében, illetve csakis osztálytörekvések (belpolitikai mozgalmak) alapján jöhet létre. A költő tevékenységét ezek után háttérbe szorította a hivatali szolgálat, de mindennapi munkája mellett Lermontov és Puskin verseit, Shakespeare és Moliére színműveit fordította, és Gyulai Pállal szerkesztette a Magyar Népköltészeti Gyűjtemény három kötetét.
Apja halálát követően nekifogott a töméntelen hátrahagyott mű és levél rendezésének. Összeállította a hagyatékban talált kiadatlan és töredékes műveket, közzétette az Őszikéket, kiadta Arany János levelezését. 1885-ben apja személyes tárgyainak átadásával megalapította az Arany Múzeumot, mely kezdetben a nagyszalontai református iskola egyik tantermében kapott helyet. Ezt követően a Csonka-tornyot szerette volna megvásárolni és restauráltatni, hogy a gyarapodó emléktárgyakat itt állíthassák ki, de már nem maradt ideje: ötvennégy évesen, 1898-ban tífusz vitte el. Végakaratát özvegye teljesítette, aki jelentős összegekkel támogatta az emlékmúzeum munkálatainak befejezését.
