Minden egy levéllel kezdődött, aztán jött a bizonytalanság, majd a meglepetés… Ayhan Gökhan gyönyörű meséje a nagyon is egyszerű mindennapokkal szembesít. Akár veled is megtörténhet…
Mese a hódról, akit kilakoltattak
Amikor egy őszi napon a fényes nap bőröndöstül elment nyaralni a világ másik végébe, itt hagyta az esőkabát-színű eget és az égkabáton szürkén ragyogó szélgyűjtögető felhőgombok eltakarták azt a kevés óvodai fényt, a hód idegesen szuszogott a várában. Ült a gondjai körül, mint táborozók a tűz körül. Annyi különbséggel, hogy a gondjai nem hogy melegítették, helyette didergéssel töltötték el őt.
Minap levelet hozott neki a postás. Nem kell csodálkozni, egy magafajta hód is kap alkalmanként levelet. Ez a levél pont a nem várt levelek kategóriájába tartozott. Az erdő önkormányzata küldte, és a nem túl barátságos levélben felszólították a hódot, hogy azonnal fizesse ki a tartozását. Több havi lakbértartozás volt ugyanis a hód számlájára írható, amiből aztán kinőttek a gondbogyók és szép sorban a hód lábai elé potyogtak. A hód ücsörgött körülöttük, nem tudta, mi tévő legyen. Jobbnak látta nem válaszolni a levélre, abban bízva, hogy megfeledkeznek róla, egy ismétlem, magafajta hódról könnyen megfeledkezik a tisztelt erdő önkormányzat. Nem volt ő strucc, afféle ijedtében fejét homokba dugdosó, sem hal, afféle rémületében tavi kavicsok mögé bújogató. Egyszerű mezei hód volt, a nem fizető fajtából.
Ilyeténképp okoskodott a hód:
– Az ajtó elé tolom a bútoraim, akadálynak majd jó lesz a nagyapámtól örökölt öltözőszekrény.
Nem tudom, miért hívta öltözőszekrénynek az amúgy semmire nem használt bútordarabot, elég volt a ruhátlan testén végignézni, hogy az ember velem együtt csodálkozzék és pironkodjék.
– Ide nem jöhet be senki! Nem, ha mondom!
A találékonysága magával ragadta a hódot, rendkívül elégedett volt magával.
– Meg kell hagyni, van sütnivalóm, nem is kevés!
Majd eszébe jutott, hogy a levél okozta nagy izgalom miatt megfeledkezett az evésről. Felforgatta a hódvárat, tüzetesen benézett mindenhová. A szokásos haleledelből kifogyott hód szünet nélkül csóválta a fejét. Sehol egy falatnyi étel, még egy kevéske haldarabka sincs sehol.
Korgó gyomorral bújt ágyba. Sokáig forgolódott, amire sikerült elaludnia, tudniillik a veszettül étel után könyörgő, majd megvadult kutyaként haragosan morgó gyomra nem hagyta őt békén. Éjfél is elmúlt már, mire elszenderedett.
A viharos szél délelőtt tompa fényű, kicsi kavicsokkal dobálta a hódvár ajtaját, jelezve, hogy ősz van, s egy hódnak igazán nem illik ilyen sokáig húznia a lóbőrt.
A hód kinyitotta a szemét, nagy nehezen kikászálódott az ágyból, a tükörben nézegette magát, látva látván egy viseltes arcú, még az álmodásba is belefáradt szegény hódot. Ez a hódarc azt sugallta, hogy tennie kellene valamit.
– Igen, valamit, de mit? – töprengett elkeseredetten a hód.
Fa híján, — mert mostanában az se nagyon akadt, — rágni kezdte a körmét. Rágcsálta, faragta, egészen élesre csiszolódott a védtelen köröm az ügyes hód-fog alatt.
A hódvár oldalán ásítozó lyuk illetlenkedett, s észrevétlenül beröppent rajta egy méh, s a hódot fürkészte zizzenő tekintettel. Jó ismerőse volt ez a méh, néhány hete egy didergető, ereszt-rázó, acélszürke, labdát-besározó zivataros kedden bekopogott a hód ajtaján, megpihenni. A hód szívesen fogadta, az átázott méhecskét hellyel kínálta, forró teát főzött, a vizes szárnyait törülgette. Másnap, mint két meleg szívű barát, váltak el egymástól.
– Mi történt? – érdeklődött a kíváncsi méh. – Mi ez a búsongás? A lógó orrod a fogadnál is tekintélyesebb.
A hód először nem mondott semmit a hívatlan vendégnek.
Az nem hagyta annyiban a dolgot, s élcelődve folytatta:
– Te rágod a körmöd? Ki látott még ilyet?
A hód elszégyellte magát, és így szólt:
– Nagy bajban vagyok, méhecske. Ki akarnak lakoltatni. Nem is akárhogyan: hivatalosan. Érted? HI-VA-TA-LO-SAN!
A méh váratlanul elrepült. A hód nem nézett utána, nem látott ki bújából-bajából.
Mint a focimeccseken a szotyola, a nem tudja, mi tévő legyen-hód foga alatt őrlődött a köröm, belül meg a kilakoltatás veszélye miatt őrlődött, jó mélyen legbelül ni. Hód hódvár nélkül olyan, mint babaarc simogatás nélkül, barátság önzetlenség nélkül. Gondolta a hód, s ettől még jobban elszontyolodott. Sírt volna, nem mert, félt, hogy összekoszolja a padlót a könnyeivel, meg attól is félt, hogy az ő könnyei ugyan nem hullnak senkiért, magáért meg minek sírjon egy pocakos vízparti lakó? Sírni is valakiért érdemes, különben illetlenség, s nem ér az egész egy fabatkát sem. Mi az hogy, egy szempillahunyást sem ér.
Mélységes zúgás kerekedett odakint. Mintha egy acélgombolyag-cica farkára csukták volna rá az ajtót véletlenül, vagy mintha több ezer hangya egyszerre kiáltott volna. A hód fülelt és szimatolt. Bocsánat, fordítva. Szimatolt és fülelt.
– Jönnek! Jönnek és kilakoltatnak! Itt a vég!
Nem tudta, mi tévő legyen. Bújjon az ágy alá? Nincs idő, hogy odatolja a szekrényt védőgátként a kintről áradó veszedelem ellen.
– Ez borzasztó! Feltartóztathatatlan! Jön az ár, a kilakoltatás-ár!
Elszontyolodott szegény, a tövig rágott körmei egy régi korokból megidézett romos várhoz hasonlítottak.
Szíve megőszült volna, arca elsápadt volna, ha a szív tudna őszülni és a hódarc ismerné a sápadást. Mivel meséről van szó éppen, maradjunk annyiban, hogy a szívét az ijedtségtől megülte a dideri dér.
A sárgafényű zöngzés-zungzás tulajdonosa a méh volt, aki nem rég még a hód sopánkodása felett tanakodott. Több társával együtt tért vissza, a lábukon éti csiga-nyálon fityegő jól megrakott kosárka volt. A kosár tartalmára hamar fény derült, miután a hód lógó orra alá tolták, finoman arrébb tessékelve azt a mihaszna hortyogót. A bánatos hód kíváncsian kukkantott a kosárba. Értetlenül nézett a méhekre és a kosárba, majd megint a méhekre és megint a kosárba.
A méhek ajándéka több csupor méz volt. Az akácok friss vitorlájából, a repcék hóvirág-fehér üstökéből, a mezők királynőjéből, a hajnalonként lila ruhában táncoló levendulából s még megannyi pompás virágból készített méz.
– Elhoztuk a legkitűnőbb mézeinket. Az árából biztosan kifizeted a tartozásod.
Mondta a néhány órával azelőtti hódlátogató. A hód alig tudott szólni a meghatottságtól.
– Köszönöm szépen, méhecske! Nagyon szépen köszönöm!
Örvendezett a hód. Szíve lefújta magáról a didergető deret s újból kivirágzott.
A címben icipicit füllentettem, mert ez az icipici mese a hódról szólt, akit kilakoltattak — majdnem.
Ayhan Gökhan
