„Őrültnek születünk mindannyian. Néhányan végig őrültek maradnak.” Az első abszurd művész volt, aki világhírű lett. Samuel Beckett ír születésű, angol és francia nyelven alkotó Nobel-díjas író, költő 25 éve halt meg.
„A könnyek mennyisége a földön változatlan. Mihelyt valaki abbahagyja a sírást, másvalaki máshol sírva fakad. Ugyanez a törvény érvényes a nevetésre is.” (Samuel Beckett: Godot-ra várva)
Samuel Beckett ír születésű, angol és francia nyelven alkotó Nobel-díjas író, költő 25 éve, 1989. december 22-én halt meg Párizsban. 1906. április 13-án született Dublinban. A dublini Trinity College-ban tanult, majd 1928-ban Párizsban angol cseretanár lett az École Normale Supérieure-ön. Ekkor ismerkedett meg James Joyce-szal és művészbarátaival. 1930-tól egykori dublini iskolájában tanított, egy év múlva azonban feladta állását, és visszatért Franciaországba, de hosszabb időt töltött Angliában és Németországban is. Utazásai során verseket és történeteket írt, alkalmi munkákat vállalt, hogy megéljen.
1937-ben végleg Párizsban telepedett le, 1938-ban jelent meg Murphy című regénye, amelyet még londoni évei alatt írt. A második világháború alatt csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz, 1942-ben – amikor csoportjának néhány tagját letartóztatták – francia születésű feleségével, Suzanne Déchevaux-Dumesnillel a németek által meg nem szállt területre menekült.
1945-ben tértek vissza Párizsba, ekkor kezdődött írói működésének legtermékenyebb időszaka. Megírta regénytrilógiáját, amelynek első része, a Molloy (1951) részleteiben az Odüsszeia és az evangéliumok parafrázisa. Folytatása a Malone meghal (1951), amelynek fő alakja egy kórházi ágyon fekve látja maga előtt elvonulni egy élet valós vagy képzelt eseményeit, amelyek groteszk halálba torkollnak. A harmadik rész A megnevezhetetlen (1953) egy test nélküli tudat óriásmonológja. A Trilógia regényei Beckett írói pályafutásának ugyanabban a kimagaslóan termékeny szakaszában keletkeztek, mint a Godot-ra várva, s ahogy emez a drámáknak, úgy a Trilógia Beckett prózaírói munkásságának legnagyobb sikert aratott és legtöbbet elemzett alkotása.
„Ízlelgettem a pihenőnapot, helytelenítve, hogy bizonyos egyházkerületekben túlzott fontosságot tulajdonítanak neki. Szerintem nem elítélendő, ha vasárnap dolgozik, sőt játszik az ember. Minden attól függ, milyen lélekkel dolgozik vagy játszik, milyen munkát végez, mit játszik, szerintem. Elégedetten gondoltam arra, hogy ez a kissé szabados felfogás egyre nagyobb teret hódít, még a papság körében is, és a megszentelt nap, ha elmentünk a misére és adakoztunk, bizonyos szempontból olyan napnak tekinthető, mint a többi.” (Samuel Beckett: Molloy)
Nevét azonban klasszikussá vált abszurd drámája, az 1952-ben elkészült Godot-ra várva tette világhírűvé. A darab két csavargó hőse, Vladimir és Estragon az örökös várakozás állapotában él, de a változás – Godot eljövetele helyett – csak az emberi értékek lassú pusztulásában nyilvánul meg.
A darab tragikumát gagek, bohóctréfák, komikus szituációk oldják. Az állandó feszültség a remény és a reménytelenség, az illúziók és a valósággal való szembenézés között így marad elviselhető. 1965-ben játszották először magyar színpadon, azóta is töretlenül játsszák, jelenleg is megy a Katona József Színházban.
Későbbi drámái közül A játszma vége (1957) és az Ó, azok a szép napok (1961) még hagyományosan színműszerűek, de idővel már csak néhány perces jeleneteket, némajátékokat írt. E korszakában mindössze két hosszabb műve született, a Comment c’est (1961) című regény és Az elveszejtő (1971) című kisregény, amelyek afféle Dante-parafrázisnak tekinthetők.
Beckett utolsó regényének, a Hogy is van ez?-nek első magyar fordítását Romhányi Török Gábor ültette át francia nyelvből. Beckett önéletrajzi elemekkel is játszott „prózakölteménye” a tetralógia Mollo, Malona meghal, A megnevezhetetlen záró darabja. „Egy ziháló ember arcra borulva fekszik a sötétben és a sárban és mormolja az élete történetét, ahogy egy belső hang súgja neki.”
Az első abszurd művész volt, aki világhírű lett. Műveit mintegy húsz nyelvre fordították le, és 1969-ben Nobel-díjjal tüntették ki.
