„Ha valóban nagy a siker, akkor elsősorban maga a közönség népszerűsíti az operetteket.” A magyar operett napját – Kálmán Imre születésnapjára és Lehár Ferenc halálának évfordulójára emlékezve – minden év október 24-én tartjuk.
A ma embere jóval több zenét hallgat, mint elődei. Zenét hallgatunk a rádióban a reggeli kávézás közben, a csúcsforgalomban a munkába menet, a fülünkben szólnak kedvenc zenekaraink dalai vásárlás közben, komolyzenei vagy rock-koncertekre járunk szinte minden héten. Annak idején bizonyos alkalmakkor muzsikáltak, mi azonban szinte szünet nélkül, éjjel-nappal elárasztjuk magunkat a dallamokkal, rádióból, televízióból, internetről, adathordozókról és egyre ritkábban CD-kről, ha esik, ha fúj. A zeneművészet változásával a komolyzene mit sem veszített erejéből és szerepéből, azonban olyan zene is létrejött, amely a szórakoztatást szolgálja, s nem is akar többet, mint minden hangulatnak, minden élethelyzetnek megfelelően szórakoztatni. Kálmán Imre és Lehár Ferenc az ilyenfajta zene „atyja”, az ő nevük fémjelzi leginkább ezt a könnyed hangulatú, mégis ünnepi díszekkel felruházott muzsikát.
Vajon „eltiporták” és lekicsinyítették vagy inkább „újítva felruházták” és „nemesítették” az operákat a nagy mesterek, akiknek zenéjét nem ritkán egyszerűen giccsnek minősítették a kortársak. A „kis operák”, az „operácskák” azaz az operettek azonban nem tiportattak el, mert a közönség mindennél nagyobb igénnyel fordult a műfaj felé. Lehár Ferenc 1918-ban így válaszolt kritikusainak: „Nem akarok a műítész szerepében tetszelegni, s azt sem állítom, hogy mindaz, amit operettnek hívnak valóban jó. Az ellenkezője igaz: igen sok a rossz operett. Az azonban igazságtalanság, hogy mindent egy kalap alá vesznek. Ha egy szabó elszab egy nadrágot nem mondjuk azt, hogy mindegyik szabó rossz szabó, hanem azt, hogy az egyik szabó rosszul varrt meg egy nadrágot. Tulajdonképpen csak az a kérdés, hogy miért is rohan a közönség az operettekhez… Nem csak azért, mert az emberek jobban szeretik ezt a műfajt, mint a többi színházi előadást. Az operett-előadás lényegesen különbözik a más színházi előadásétól. A színházak a hosszan tartó siker reményében gondosabban készülnek, több a próba, gazdagabb a kiállítás, általában vadonatújak a kosztümök és a díszletek, s igen intenzív az előzetes reklámozás; gondoskodnak mindazokról az előfeltételekről, amelyekkel felkelthető a közönség érdeklődése. Ha valóban nagy a siker, akkor elsősorban maga a közönség népszerűsíti az operetteket. Városszerte muzsikálják és éneklik a dallamokat, lemásolják a színésznők ruhát, terjesztik a halott vicceket, bár ez utóbbira ritkán adódik mód. Prózai műveknél erre nincs lehetőség.”
Talán nem is szükséges többet mondani erről a könnyed zenei műfajról. A beskatulyázás felesleges, elmondhatjuk, hogy egy jó rendezés, és ez a túl vidám, túl romantikus, túl táncos és túl dallamos muzsika megtalálta a helyét. A magyar operettjátszás, és a műfaj előtti tisztelgés a magyar operett napja, az emléknap – Kálmán Imre születésének és halálának, valamint Lehár Ferenc halálának évfordulójához kötve – október 24-dike.
Lehár Ferenc 1870. április 30-án született Komáromban, és bár élete nagy részét Ausztriában élte le, mindig magyar állampolgár maradt. Lehár összesen 31 operettet írt, a legtöbbnek Bécsben volt a premierje, de valamennyit rövid időn belül Budapesten is műsorra tűzték. Világsikert aratott a Bécsi asszonyok (1902), a Víg özvegy (1905), a Luxemburg grófja (1910), a Cigányszerelem (1910) és A mosoly országa (1929) című darabja, gyakran játsszák A három grácia (1923), A cárevics (1927), a Paganini (1925), a Friderika (1928), Szép új világ (1930) és a Giuditta (1934) című műveit is. Lehár Ferenc 1948. október 24-én halt meg Bad Ischlben.
Kálmán Imre 1882. október 24-én született Siófokon. Tatárjárás című operettjét 1908-ban mutatta be a Vígszínház. Kálmán első nagy sikerét 144 alkalommal játszotta a színház, és az ősbemutató után Bécsben is előadták. Az ifjú zeneszerző ezután a császárvárosba költözött, darabjait a Theater an der Wien mutatta be, s ezt követően kerültek színpadra Budapesten. Olyan nagy sikerű műveket alkotott, mint Az obsitos (1910), A bajadér (1922), a Marica grófnő (1924), A cirkuszhercegnő (1926), A montmartre-i ibolya (1935). A legsikeresebb azonban kétségtelenül a Csárdáskirálynő (1915), melyet a bécsi ősbemutató után egyfolytában nyolcszázszor játszottak, és amelyet az első évben harmincezer alkalommal adtak elő a világon.
