„A képzőművészet számára az emberi test elsősorban látvány, szeme azt vizsgálja, ami ezen a testen felfedezhető.” Barcsay Jenő, a 20. századi magyar művészet kimagasló alakja, hat évtizeden át alkotott, és a mai napig generációk meghatározó mestere lett. Barcsay Jenő Kossuth-díjas festő, grafikus, kiváló művész 1900. január 14-én született.
Barcsay Jenő a művészetnek élt: családot nem alapított, gyermekei nem voltak, privát életéről említésre méltót nem jegyeztek fel. Olyannyira csak a hivatásának élt, személyes története valójában az alkotó festő története. Ahogy a Barcsay Jenő Képzőművészeti Alapítvány összefoglalja: „Tanári működése alatt nemcsak művészi, festői életműve terebélyesedett és teljesedett tovább, de három olyan könyvet is írt, melyek ma is alapvetései szakterületének. Tanítványainak tehát nem a szakmát tanította, hanem egy tantárgyat – amely persze szerves része kellett, hogy legyen művészi szakterületüknek, iskolázottságuknak -, mégis – érthetően – sokan mesterüknek tekintik.” Petényi Katalin művészettörténész szerint az erdélyi születésű festő szerzetesi elkötelezettséggel áldozta egész életét a művészetnek, megosztva magát az alkotás és a tanítás között, majd tevékenyen részt vett műveinek gyűjteménnyé rendezésében Szentendrén. Mozaikképei a Nemzeti Színház előcsarnokában, Szentendrén és Miskolcon láthatóak.
Barcsay Jenő Erdélyben, a Kolozs megyei Katonán (ma: Catina) született 1900. január 14-én egy erdélyi fejedelemcsalád leszármazottjaként. Zenésznek készült, tanítói és kántori oklevelet szerzett, közben rajzolt, akvarelleket készített és gipszfigurákat másolt.
1919-ben Magyarországra jött és beiratkozott a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, ahol Bottka Miklós, Vaszary János és Rudnay Gyula voltak a mesterei. Tanárai közül Lyka Károly művészettörténész tett még rá nagy hatást. 1924-ben végzett, ezután mint művésznövendék két évig a főiskolán maradt. Sikerrel szerepelt a Szinyei Társaság által szervezett Fiatalok Kiállításán a Tavaszi Szalonban.
„A festő ne ismételje azt, amit már megoldott, ne utánozza önmagát, keresse az újat, a számára még ismeretlent.” (Barcsay Jenő: Forma és tér)
1925 és 1928 között a nyarak egy részét a Hódmezővásárhely melletti Mártélyon és Makón töltötte, ekkor mélyült el vonzalma az alföldi táj iránt.
1926-ban egyéves állami ösztöndíjjal Párizsba utazott, ahol a kubista Braque és mások mellett leginkább Matisse és az impresszionisták (Monet, Pissarro, Cézanne) gyakoroltak rá nagy hatást.
Az ösztöndíjas időszaka második felét Olaszországban töltötte, s e látogatás életre szóló élménnyel látta el. 1929-ben sikerrel pályázta meg ismét az ösztöndíjat, ekkor megint Párizsban dolgozott.
1929-ben csatlakozott a Szentendrei Festők Társaságához, a nyarakat rendszeresen Szentendrén töltötte, majd haláláig felváltva itt és a fővárosban élt.
1934-ben lett tagja a Képzőművészek Új Társaságának (KUT), 1938-ban pedig a Szinyei Társaságnak. 1931-től 1945-ig a Fővárosi Iparostanonc Iskolában tanított könyvelést, matematikát, géptant és irodalmat a pék-, fodrász-, géptechnikus tanulóknak, a pénzből függetleníteni tudta magát. A háború alatt többször is behívót kapott, de frontszolgálatra nem került.
1945-ben Krocsák Emil ajánlására Szőnyi István a Magyar Képzőművészeti Főiskolára hívta, ahol az anatómia és a szemléleti látszattan (tárgyábrázolás) tanára lett. Itt tanított egészen nyugdíjazásáig, halála után a tanintézetben termet neveztek el róla.
Barcsay festészetének korai szakaszát komor, a fény-árnyék hatásokra épülő ábrázolásmód jellemzi, viszont párizsi és olaszországi élményei gyökeresen átalakították látásmódját.
1929-től a főként Szentendréről és a környező tájról készített művein alakította ki sajátos stílusát, mely a konstruktivizmus egyfajta magyar változata. Lényegre törő szemléletét a szerkezeti vonalak hangsúlyozása, a tér és a forma problémáinak következetes kutatása, konstruktivista elven szerkesztett képi rend jellemzi.
Művészetében a geometrikus módon absztrahált kompozíciók, konstruktivista tájképek és figurális ábrázolások egymást áthatva, egymással párhuzamosan jelennek meg. (Szentendrei táj 1933, Dombos táj 1934, Parasztudvar 1934). 1938-tól erősen közeledett a nonfiguratív konstruktívizmushoz, témái a tájképről az utcaképre és a csendéletre tevődtek át.
A festészet mellett jelentős grafikai munkássága és kiemelkedőek mozaikjai is.
1949-ben hatalmas mozaikterve vezette be új stílusát: a tárgyak, a tér és az emberi test szerkezeti problémáinak kutatásával foglalkozott. Kisméretű és monumentális hatású táblaképeket festett, mozaik-faliképeket készített: nevéhez fűződik a pesti Hevesi Sándor téri színház és a Miskolci Egyetem díszítése.
A Művészeti anatómia (1953), az Ember és drapéria (1958), a Forma és tér (1966) című kötetei külföldön is elismerést arattak, s számos egyetemen máig kötelező tananyagnak számítanak. Az Új Írás című folyóirat 1977-ben közölte önéletrajzi írását Munkám, sorsom, emlékeim címmel.
Barcsay Jenő művészetét 1938-ban Zichy Mihály grafikai díjjal, 1955-ben Tornyai-éremmel, 1967-ben Pro Arte-díjjal, 1983-ban SZOT-díjjal jutalmazták. 1954-ben és 1985-ben megkapta a Kossuth-díjat, 1970-ben a II. Nemzetközi Festészeti Fesztivál díját. 1964-ben lett érdemes művész, 1969-ben kiváló művész.
A magyar konstruktív-geometrikus művészet legjelentősebb egyénisége élete utolsó éveiben gerinc- és ízületi betegség miatt nehezen dolgozott, de az ecsetet nem tette le. 88 évesen érte a halál, 1988. április 2-án hunyt el Budapesten.
