„Én a bakonyi indiánok közé jártam, mert ismertem a törzsfőnököt, aki akkoriban a társbérlőm, lakótársam volt, Cseh Tamásnak hívták. Füst a szemében volt az indián neve, az enyém pedig Puskafia” meséli Bereményi Géza, az Apacsok című darab egyik szerzője. A Vörösmarty Színház nagy sikerrel mutatta be az Apacsok című előadást. A valós eseményekre épülő történet az ügynökkérdéssel foglalkozik, és a bakonyi indiántábor sajátos világát mutatja be.
1963 nyarán egy baráti társaság a szocialista Magyarországon kiköltözik a Bakony rengetegébe, hogy indiánosdit játsszanak. Mindegyikük választ magának egy indián nevet, és megállapodnak a játékszabályokban. Az „apacsok” azt hiszik, hogy a külvilág szemeitől elrejtve létezhetnek. Azonban – ahogy évekkel később kiderül – a rendszer belelátott a játékba… A valós eseményekre épülő történet az ügynökkérdéssel foglalkozik, és a bakonyi indiántábor sajátos világát mutatja be. A történet az ügynökkérdéssel foglalkozik, bemutatja a 60-as évek világát, amikor egy csapat fiatal értelmiségi kivonult a társadalomból, hogy indiánosdit játsszanak.
Bereményi Géza és Kovács Krisztina sajátos dramaturgiai megoldást választottak: a darab története egy ideig visszafele halad az időben, majd ugyanazon a nyomvonalon vissza. Így különleges nézőpontból ismerhetjük meg azt a korszakot, amikor senki nem tudta, kiben bízhat, és ki árulja majd el.
A bemutatón részt vettek a darab szerzői, Bereményi Géza és Kovács Krisztina is. A bemutató kapcsán Bereményi Gézával beszélgettünk, aki a darabról, a politikai közegről és személyes élményeiről is mesélt az indiántáborokban.
Az Apacsok személyes tragédiák történetfüzére, olyan sorsoké, melyeket egy torz politikai rendszer terelt kényszerpályára. A hatvanas években játszódó cselekménynek az a legendás hírű indián játék ad keretet, melyben Bereményi Géza személyesen is részt vett.
Hogy működött ez az indiánosdi, és mi késztette a résztvevőket arra, hogy ezt a szerepjátékot használják arra, hogy egy időre kilépjenek a társadalomból?
Az indián játékot huszonéves fiatalok játszották a kamaszkori olvasmányaik alapján. Ez töltötte ki az életüket, a munka és a tanulás másodlagos volt. Nyaranta játszották az indiánosdit, az ország több részén. Én a bakonyi indiánok közé jártam, mert ismertem a törzsfőnököt, aki akkoriban a társbérlőm, lakótársam volt, Cseh Tamásnak hívták. Füst a szemében volt az indián neve, az enyém pedig Puskafia. A törzs tagjai amikor megszólítottak, mindig nevettek a szájukat eltakarva, az indián hagyomány szerint a szájukat eltakarva. Először nem értettem, miért, aztán megtudtam, hogy a Puskafia kurafit jelent, ezért volt számukra ilyen mulatságos. Én fehér ember voltam, kék tengeri kabátban és kalapban játszottam, amíg a törzs tagjai arcukat kifestve indián ruhákban.
Ezek a fiatal férfiak egész évben erre vártak. Olyan volt ez, mint egy szekta. A törzs tagjai még a városban is “Hau”-val köszöntek egymásnak, télen ruhákat varrtak, az eszközeiket fényesítették vagy ápolták. Külső szemlélőként azt figyeltem meg, hogy ők teljes odaadással fordultak a játékhoz, és büszkék voltak arra, hogy indiánok, nem csak a táborban, hanem az év többi részében is.
Miért vetették bele magukat ennyire az indiánosdiba?
Ki akartak szállni a korabeli társadalomból, és egy kreált világban élni. Megvetették a korabeli társadalmi berendezkedést. Még civil ruhában is felismertük egymást az indián gesztusainkról. Aki értett hozzá, azt is meg tudta állapítani a mozdulatokat olvasva, hogy az ország melyik törzséből származik az illető. A társadalmon kívüliség egyfajta menekülést jelentett a számukra, külön törvényeket alkottak. Ez egy cinkos szövetség volt, talán a régi betyárokhoz lehet őket hasonlítani. Tudomásom szerint legalább tucatnyi indián törzs volt az országban, de több kelet-európai országban is játszottak indiánt. Úgy tűnik, benne volt a szocialista levegőben.
A dunai indiánokról színdarab, később film is született. Mennyire volt nehéz színházi szemüvegen keresztül nézni és adaptálni ezt a világot?
A darab tulajdonképpen egy valódi színház a színházban szituáció, hiszen a valóságban is komoly szerepjáték volt az “Indiánban” való részvétel. Amikor játszottak, azt a lehető legkomolyabban vették és visszagondolva ez egy színdarabra emlékeztetett. Erősen teátrális volt, így nem volt kérdés, hogy ennek a történetnek előbb-utóbb színpadra kell kerülnie, vagy akár filmre.
Tényleg volt olyan közösség, amelynek a tagjait valamilyen atrocitás érte?
Természetesen. A másféleséget nem tolerálták azokban az időkben, amikor az indián játékok a virágkorukat élték. A törzsek megfigyelés alatt álltak, és biztos vagyok benne, hogy minden törzsben volt besúgó, beépített ember.
Látta a veszprémi előadást, amit Bagó Bertalan rendezett?
Igen, és nagyon tetszett, komplex élmény volt. Vannak szerencsés előadások, amikor a színdarab minden részlete összeáll egy nagy egésszé. Azt gondolom, hogy ez az előadás ilyen. Kívánom, hogy sokáig kísérje útján a nagy bölény testvér.
