60 éve, 1963. május 6-án halt meg Kármán Tódor kutatómérnök. A rakétatechnika úttörőjéről már életében laboratóriumot neveztek el; a Hold és a Mars kráterei viselik a nevét.
Kármán Tódor (Dr. Theodore von Karman), a rakétatechnika úttörője 1881. május 11-én született Budapesten Kármán Tódor kutatómérnök, a rakétatechnika úttörője.
A Mintagimnáziumban (a mai Trefort Ágoston Gimnáziumban) tanult, iskolatársa volt Hevesy György és Szilárd Leó is. A műegyetem elvégzése után Bánki Donát tanársegédje, illetve a Ganz-gyár tanácsadója lett, majd 1906-ban ösztöndíjjal a Göttingeni Egyetemre került. Itt Ludwig Prandtlnak, az „aerodimanika atyjának” asszisztenseként dolgozott, és megszerezte a doktorátust. Az áramló folyadékban a nem áramvonalas test mögött, kétoldalt váltakozva leváló örvényeket elemezte: ez a Kármán-örvénysor, ezzel magyarázta meg később az amerikai Tacoma híd 1940-es vihar miatti leszakadását.
Az I. világháború idején nagyothallása miatt raktári szolgálatra osztották be, és csak egy év múlva került a bécsi repülőgépgyárba. Itt részt vett a villanymotoros, forgó szárnyas, katonai megfigyelő gép tervezésében, a jármű kötéllel kikötve tartós lebegésre volt képes. Az 1918-19-es forradalmak alatt Kármán a kultuszminisztérium felsőoktatási osztályát vezette, a bukás után Aachenbe ment műegyetemi tanárnak.
1926-tól felváltva dolgozott Aachenben és a Kaliforniai Műegyetemen. 1933-ban a fenyegető fasizmus elől végleg az Egyesült Államokba települt, az állampolgárságot 1936-ban kapta meg.
Ő lett a repülés Mekkájának tartott Guggenheim Alapítvány Aeronautikai Laboratóriuma és Léghajó-intézetének igazgatója, fontos eredményeket ért el a mérnöki matematika, a folyadékmechanika, a turbulenciaelmélet, a repülőgép-szerkezetek és a talaj széleróziójának kutatásában.
A szuperszonikus repülés sok kérdését oldotta meg, így a határfelület elméletét, a repülő testek méretezésének és felületkialakításának módszereit.
Kármán részt vett az Egyesült Államok Repüléstudományi Intézetének alapításában, vállalati és kormánytanácsadó volt. Frank J. Malinával 1940-ben kimutatta, hogy lehetséges szilárd vagy folyékony üzemanyagú, hosszú égésű rakétát építeni, és elkészítették a felszállást segítő rakéta prototípusát.
Kármán részt vett az amerikai kormány rakéta- és űrkutatási programjában:
ekkor valósult meg az első csak rakétákkal működő légi jármű. Kifejlesztették az öngyulladó folyékony üzemanyagokat is – hasonló anyagot alkalmaztak 25 év múlva az Apolló űrhajókon.
Az ő vezetésével dolgozták ki az első irányított, ballisztikus rakétát; több repülőgép kialakításába kapcsolódott be, és az ő javaslatára jött létre a NATO-államok Aeronautikai Kutatási és Fejlesztési Csoportja. Ő hívta életre a Nemzetközi Repüléstudományi Tanácsot és a Nemzetközi Űrhajózási Akadémiát is, az utóbbi 1962-es párizsi tanácskozásán találkoztak először amerikai és szovjet tudósok. 1947-ben Kármán javasolta: létesítsenek a Közel-Keleten nemzetközi folyadék- és talajmechanikai kutatóközpontot. A terv alapján indította meg 1950-ben az UNESCO az aszályos övezetek kutatását.
1963-ban John F. Kennedy elnök neki adta át elsőként a legfontosabb amerikai tudományos elismerést, a Nemzeti Tudományos Érmet. Kármánról, aki 1963. május 6-án halt meg Aachenben, már életében laboratóriumot neveztek el; a Hold és a Mars kráterei viselik a nevét. Sokat foglalkozott irodalommal, remek társalgóként ismerték, óriási munkabírása volt, és optimistaként bízott az emberiség jövőjében.
