Lassan vége a színházi szezonnak, a nyári szünet előtt áttekintjük idén látott (nem feltétlenül idén bemutatott) kedvenceinket. Remélhetőleg a következő évadban is megnézheti, aki esetleg lemaradt róluk.
A szubjektív Best of… sorozat második állomása nem egyetlen színház, hanem több, általam idén kevesebbet látogatott teátrum emlékezetes előadása.
Utánképzés ittas vezetőknek
(Pesti Magyar Színház, Lengyel Ferenc)
A Szkénében bemutatott borongós darabjaitól eltérően a Pesti Magyar Színház előadása harsány komédia, melyben Háy János a magyar társadalom kobakját fricskázza, ha nem is elnéző szeretettel, de rigid ítélkezéstől mentesen. Néha bizony lecsúszik pár sör, vodka, fröccs, mi meg olyan magabiztossággal ülünk a volán mögé, mintha buszra szállnánk – de ilyenkor nemcsak a jogsink, emberéletek is ugorhatnak. Mi meg loholhatunk az alkoholistákra specializálódott anonim pszichológiai csoportba, és eldönteni sem tudjuk már, mi motivál inkább: az engedély hipergyors visszaszerzése, vagy levezeklése bűneinknek. Tanul az ember a hibáiból? Jó lehet bármire, ha összezsúfolunk egy csomó tipikus, agyonfrusztrált figurát – beleértve a csoportvezető pszichológusokat is -, hadd húzzák ki magukat/egymást a kátyúból? Nem nagyon, mindenesetre a ruhatár felé ballagva a pityókás szereplők danolászásától talán jobb kedvre derül a zárlat komor fordulatától kicsit elkámpicsorodott lélek.
Madárka
(B 32 Galéria és Kultúrtér, Gyulay Eszter)
A hiperérzékenység egyenlő az elmebajjal? Az álmodozás életmegrontó dolog, vagy az önkiteljesedés egyetlen lehetséges útja? William Wharton regénye két össze nem illő, felnőni és beilleszkedni nehezen tudó, majd a háborútól megnyomorított fiatalember furcsa barátságáról szól, melyből 1988-ban Alan Parker készített filmet. A könyv és a mozi szellemiségét sikeresen plántálták a B 32 Galéria Bercsényi utcai melléképületének kopár, lepusztult falai közé. Három színész (Varga Ádám, Tóth János Gergely, Simkó Katalin) lelki és fizikai erőpróbáiban elevenedik meg a történet: Madárka, a repülni és kiszakadni vágyó fiú, és barátja, a szorongásait kemény fizikum és macsó viselkedés mögé rejtő Al – kiegészülve a hol ápolónőt, hol madarat játszó Simkóval – teremről teremre hajtja a közönséget, mely az előadás logikájának megfelelően hol utcává, hol szobává, hol elmegyógyintézetté alakul. Varga Ádám tombolása az utolsó jelenetben olyan pillanat, amikor megértjük, miért zárnak bennünket, nézőket is sötét pincerendszerekbe, milyen a színház, amikor a lelkünket akarja.
Peer Gynt
(Stúdió K Színház, Hegymegi Máté)
A Studio K vállalása hasonló a Madárkáéhoz, ám annál jóval monumentálisabb: összevissza utaztatja, színháztérbe, buszba, pincerendszerbe, templomba gyömöszöli öt órás előadásának nézőjét, aki végig együtt bolyong, szenved és érik az útját kereső főhőssel, Peer Gynttel (Nagypál Gábor), hogy a végén egy szakrális végkifejletben megpihenhessen. Az előadás az invenciózus és tűpontos rendezéssel, az elképesztő fizikai, szellemi és művészi kondícióban lévő színészei és énekesei segítségével feledhetetlen, meditatív-hipnotikus élményt nyújt, rendhagyó módon megfosztva bennünket a tetszésnyilvánítás lehetőségétől. Az élvezhetőség érdekében a meleg ruházat viselése megalapozottan ajánlott, egyébként az öt óra úgy hussan el, hogy észre sem vesszük.
Second Life avagy Kétéletem
(Hatszín Teátrum, Dömötör András)
Öt ember elképzeli, mi lenne, ha létezne az a bizonyos Stephen Hawking által sokszor átcsócsált féregjárat. Kevésbé asztrofizikusan fogalmazva: mi lett volna, ha. Ugye ismerős? A Hatszín produkciójában a színészek ezúttal nem rejtőznek maszkok mögé (azazhogy biztosan így tesznek, mint a világ összes megszerkesztett műfajában, mindenesetre alaposan megrogyasztják a civilség és a szerepalakítás közti válaszfalat), és eljátsszák, mi történne, ha Kovács Patrícia politikusfeleség maradt volna, ha Schruff Milánnak kamaszkorában gyereke születik, ha Járó Zsuzsa feladja a színészmesterséget, és így tovább. A vidám, keserű és lehangoló szkeccsek egymásutánjából kirajzolódó alternatív életutak Szophoklész bölcseletét bizonyítják: tényleg sok van a világban, ami csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.
Chioggiai csetepaté
(Váci Mihály Művelődési Ház, Veresegyház)
Nincs az a kérgesszívű kritikus, aki ne olvadna vajpuhára, ha saját tanítványát látja ügyködni a világot jelentő deszkákon, még ha az előadás esetleg vérciki is. De nem az, sőt ellenkezőleg. Felszabadult másfél órát, vidor jelenetek kanavászát kapjuk az amatőr Logo Színtársulattól: felidézik nekünk azokat a boldog szép napokat a tizennyolc-tizenkilencedik századból, midőn ad hoc szerveződtek vándor- és egyéb társulatok országszerte, csiszolatlan gyémántok tömkelegével a tarsolyukban. A Logo-nak rendezője nincs, demokráciában érlelik Goldoni legendás komédiák közé soroltatott művét sziporkázó örömjátékká, kócos, harsány performansszé. Tanulságos a város apraja-nagyjának enumerációja is, Veresegyház közönsége ugyanis ízelítőt ad a commedia dell’arte legszebb hagyományaiból, ahol a nagyérdemű fennhangon kommentál és ízlésbírál a szereplők hajviseletétől a tánctudásáig, s melyet a profi teátrumok illedelmes, térd alá húzott szoknyás közönségétől sosem várhatunk.
