„Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól…” 105 éve született Bibó István, a múlt század kiemelkedő magyar politikai gondolkodója, szerzője.
Sírfeliratának ő maga ezt javasolta: Élt három évet, 1945-től 1948-ig; talán leghíresebb gondolata szerint „demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni”.
A neves politikai gondolkodó élete és munkássága mindenekelőtt elméleti munkái és politikai szerepvállalásáról ismert. Bibó István 1911. augusztus 7-én született, 1933-ban államtudományi, egy évvel később jogtudományi diplomát szerzett, majd Bécsben és Genfben tanult. 1938-ban az Igazságügyi Minisztérium tisztviselője lett, 1940-ben egyetemi magántanárrá nevezték ki. 1937-től vett részt a Márciusi Front tevékenységében. 1944-ben menleveleket állított ki katonaszökevényeknek és zsidóknak, ezért letartóztatták, a nyilas hatalomátvétel után bujkálnia kellett.
„Abban a görcsös félelmi állapotban, mely elhiszi, hogy a szabadság előrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét, nem lehet élni a demokrácia javaival. Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.” (Bibó István: Demokratikus Magyarország)
1945-től a belügyminisztériumban dolgozott, 1946-ban akadémikus és a szegedi egyetem tanára lett. 1950-ben elbocsátották, ezután 1951-57 között a budapesti egyetem könyvtárosa volt. 1956-ban részt vett a Nemzeti Parasztpárt (akkori nevén Petőfi Párt) újjászervezésében, november 3-án államminiszterként bekerült Nagy Imre kormányába. A másnapi szovjet invázió után is a parlamentben maradt, itt írta tervezetét „a magyar kérdés kompromisszumos megoldására”, amelyet személyesen juttatott el az ENSZ-hez címzett levél formájában több nagykövetséghez.
„1956. november 4. hajnala: Tildyvel is próbáltam egy kicsit szondírozni, hogy mi most a tennivaló, ha egyszer Nagy Imre nem cselekvőképes, és mind határozottabban kialakult bennem az a benyomás, hogy az itt jelenlévő együttesben kollektíve csinálni semmit se lehet, reménytelen, és ha nagyon elkezdenék egyénieskedni, akkor egyszerűen engem ők lebénítanának.
Úgyhogy azt mondtam, hogy kimegyek, körülnézek, sétálok egyet.
És a zsebemben lévő, az aznapi, tervbe vett minisztertanácsra szánt előterjesztéssel átsétáltam a Szabadság téren lévő amerikai követségre, ahová bementem…”
1957 tavaszán letartóztatták, egy év múlva életfogytiglani börtönre ítélték. Az 1963-as amnesztiával szabadult, majd börtönévei után 1963-tól nyugdíjazásáig, 1971-ig a KSH Nyilvános Könyvtárában töltött el. 1979. május 10-én halt meg Budapesten, temetése az ellenzék különböző áramlatainak első nyílt fellépése volt.
Bibó jogbölcselettel, nemzetközi joggal foglalkozott, de érdeklődött a közigazgatás, az államelmélet, a politikatörténet iránt is. Legjelentősebb munkái 1945 és 1948 között születtek, ezekben főként a közép- és kelet-európai politikai fejlődés torzulásait vizsgálta.
„A politika volt mindmostanáig az emberi életnek az a területe, amelyik a legszívósabban ellenállt annak, hogy tudományt lehessen belőle csinálni.”
A magyar demokrácia válsága című 1945-ös írása még bízott abban, hogy létrejöhet „az angolszász és a szovjet demokrácia szintézise”. A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című 1946-os műve a hasonló sorsú térségbeli államokkal összevetve vizsgálta a magyar fejlődés ellentmondásait, a megkésettségből eredő torzulásokat, a hisztéria és a hamis realizmus végleteit.
„A nyugati nemzetek teljesítményeinek nagysága éppen abban áll, hogy magától értetődő nyugalommal élik nemzeti életüket anélkül, hogy mint nemzet mindenáron felmutatni akarnának valamit.”
Az 1948-as Zsidókérdés Magyarországon a népirtásért viselt magyar felelősséggel nézett szembe, míg az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás fejlődés című munka a magyar balsors bibliája: Bibó szerint a XIX. századig a krízisekből való meddő kitörési kísérletek alkati torzulásokat hoztak, s a XX. században e görcsök és torzulások sodorták zsákutcába az országot. Utolsó műve, Az európai társadalomfejlődés értelme életművének szintézisét adja.
Írásai sem a Rákosi-, sem a Kádár-korban nem jelenhettek meg, külföldre sem mehetett, így neve a világban szinte ismeretlen. Feddhetetlen erkölcsössége és tudományos teljesítménye óriási hatással volt az ellenzéki értelmiség gondolkodására, a halála után szamizdatban kiadott Bibó-emlékkönyv az ellenzéki csoportok együttműködésével született.
Bibó István életműve, szelleme bekerült a köztudatba. 1990-ben posztumusz Széchenyi-díjat kapott, kitüntetés, iskola viseli a nevét, szobra 2005 óta áll a Duna-parton. Az ELTE Bibó István Szakkollégium névadója születésének centenáriumán Bibó-évet szervezett, amelynek során szakmai és közéleti programok keretében tisztelegtek életműve előtt.
