„Meg kellett halnia, hogy éljen” – írja Az opera c. könyvében Paul Henry Lang a nagy francia zeneszerzőről, Georges Bizet-ről, aki 145 éve, 1875. június 3-án hunyt el a Párizs környéki Bougivalban.
Az egész világon leggyakrabban játszott operák egyikének, a Carmennak szerzője, Georges Bizet (eredeti neve: Alexandre César Léopold Bizet) 1838. október 25-én született Párizsban, zenekedvelő fodrász és zongoratanárnő házasságából. Szülei hamar felismerték rendkívüli tehetségét és gondos zenei nevelésben részesítették. Kilenc éves korában már beiratkozott a párizsi konzervatóriumba, ahol többek közt olyan operakomponista tanárai voltak, mint Gounod, a Faust és Halévy, A zsidónő szerzője. Tizennégy évesen első díjat nyert zongoraversenyen, majd 1857-ben – már mint zeneszerzőt – a rangos Római Díjjal tüntették ki. Hároméves olaszországi tanulmányút után hazájába visszatérve egymás után születettek kompozíciói, elsősorban színpadi művek.
Georges Bizet jellegzetesen egyéni stílusa már korán kialakult, írja Barabás Miklós. Újjáteremtette a XVIII. századi francia opera tipikus formáját, az „opera comique”-ot, s egyúttal átvette a francia romantikus nagyopera legértékesebb elemeit. Ragyogó hangszerelő volt. Különösen vonzották az egzotikus környezetben játszódó történetek – a Carmen spanyol légköre, a Gyöngyhalászok indiai környezete, A szép perthi lány Skóciája, vagy a Dzsamile egyiptomi színei egyaránt megragadják a közönséget.
Mindmáig legnépszerűbb, a világ szinte valamennyi operaházának repertoárján szereplő operája a Carmen, amelynek ősbemutatója 1875. március 3-án volt a párizsi Opera Comique-ban. Kis híján megbukott: nem a darab ugyan, hanem inkább a közönség, amely „nagyon igaznak és nagyon visszataszítónak” találta. Bizet mindössze három hónappal élte túl az ősbemutatót, ízületi bántalmakból eredő szívbaja végzett vele.
Bizet nyilvánvaló célja az volt, hogy a „bétise humaine”-t, az emberben rejlő ostobaságot a maga végtelen és ijesztő változatosságában ábrázolja. A Carmen iskolapéldája annak, hogy mit tehet hozzá a muzsika egy librettóhoz. Az opera vörösen izzó zenedráma, amelyben az előjáték első ütemétől az utolsó jelenetig nincs egyetlen üres pillanat, s az egész darab mindvégig egyenes vonalban halad a végkifejlet felé. A Carmen egyedi opera, amelynek átalakítása nagyoperává a prózai dialógusok megzenésítése útján – nem kisebb dolog, mint bűncselekmény.
A Carmen az egyetlen igazi, nagy naturalista opera, amely tisztességes zenei siker lett, annak ellenére – vagy talán éppen azért -, hogy az ősbemutató után mindössze egy éven át volt a párizsi opera műsorán. Azt azonban Bizet még megélhette, hogy a bécsi operaház lekötötte a darabot és 1875. október 23-án Bécsben – óriási sikerrel – sor került a Carmen első német nyelvű előadására. Ezzel elindult európai diadalútján, Párizsban azonban csak kis híján egy évtizeddel később, 1883. április 21-én csendült fel újra a torreádordal – ezúttal ott is nagy sikert aratva.
Mi tagadás, a Carmen egyaránt kemény dió kritikusok, énekesek és rendezők számára. A kritikus – írja Lang – „zavarban van, ha ennek az operának szégyentelen pszichológiai igazságát és költői szépségét szeretné az olvasóhoz közvetíteni, kiváltképp, amikor néha a másodikat az előadás mellőzi”. Az operát a múltban a kritikusok két dologban marasztalták el: 1.) témája durva, és 2.) zenéje „wagneres”. Ez utóbbi alatt pedig azt értették, hogy a nyitánytól kezdve az egész operán végigvonul a „sors-motívum”.
Budapesten, az akkori Nemzeti Színházban már egy évvel a párizsi ősbemutató után, 1876-ban játszották a Carment, méghozzá nagy sikerrel: 1876-tól 38 alkalommal került színre a Nemzeti Színházban. A század végén végleg „megtapadt” a repertoáron, azt követően, hogy az Andrássy úti Operaház 1884. szeptember 27-én – Ferenc József jelenlétében – történt megnyitása után már már november 22-én műsoron szerepelt.
A Bizet alkotói tevékenységét ért bírálatok és a Carmen körül időről időre még ma is fellángoló heves viták ellenére a fiatalon elhunyt nagy francia zeneszerzőt alighanem mindenért kárpótolta volna, ha hallhatta volna, amit Verdi mondott egy fiatal zeneszerzőnek: ne a kritikákat olvassa, hanem a pénztár bevételét, mert az minden vitát kizár.
Attól kezdve az időnkénti új betanulások és rendezések közül nem egy kimagasló sikert ért el, mint például az első világháború előtt Hevesi Sándor rendezésében és – a Toscaninihez mérhető zsenialitású – Egisto Tango vezényletével. Az 1949 évi felújítást Tiszay Magda felejthetetlen Carmen alakítása mellett a magyar operaszínpadra üstökösként berobbant Simándy József Don Joséként történt debütálása tette emlékezetessé. Végül az elmúlt több mint fél évszázad mintegy húsz felújítását követően a budapesti közönség a napokban látványszínház-szerű Carment láthatott az Operaházban, ahol a modernizálást többek közt a „drogdílerré” átvedlett címszereplő is jelképezi.
