Bodor Ádám 1936. február 22-én született Kolozsváron, ott végzett teológiát, de nem vállalt lelkészi szolgálatot. 1968-tól szabadfoglalkozású író. Kötetbe szerkesztett tárcáiban a Bodor Ádám-i atmoszférával üde nyelvezettel és humorral találkozhatunk. Bodor Ádám ma ünnepli 76. születésnapját. – Részlet
Bodor Ádám kötetbe szerkesztett tárcái 1978 és 1981 közt keletkeztek és az Utunk számára, majd közlésük után hosszú időre ,,feledésbe merültek”, illetőleg a novellisztikusabb darabok átdolgozva bekerültek a szerző novellásköteteibe. 2006-ban, Bodor Ádám 70. születésnapja alkalmából az életműve előtt tisztelgő Székelyföld folyóirat közölte az egyik ,,elfeledett” tárcát (Az elvtársak üdvözletüket küldik), és ekkor Molnár Vilmos időrendbe szedte és listát készített a kötetben meg nem jelent darabokról. Nem sokkal később Báthori Csaba is összegyűjtötte ezt az anyagot, amit aztán az Élet és Irodalom újraközölt 2007 és 2010 között.
Az üde nyelvezetű és humorú, ma is frissnek ható, szépirodalmi igénnyel megformált tárcákban ráismerhetünk a novellák, a Sinistra körzet és Az érsek látogatása összekeverhetetlenül Bodor Ádám-i atmoszférájára, sűrűségére és enigmatikusságára. Bár eredeti szándékuk szerint ezek a tárcák pillanatnyi, időszerű hangulatok, kisívű történetek elmesélésére születtek, egyben olvasva – könyvformában – őket, sokkalta összetettebb és izgalmasabb irodalmi kaland lehetőségét hordozzák.
„Semmi nincs előre készen, számomra is majdnem minden az írás folyamatában bontakozik ki. Kiindulópontnak olykor elég egy helyszín, egy érzés, egy illat, egy hely, ahol történni kezd valami. Vagy egyszerűen csak egy hangulat. Valami, amit nem lehet előre kicédulázni, rögzíteni. Ez a megfoghatatlan valami, titkos fuvallat a novella lelke. Ha ez nem lebeg valahol ott a közelünkben, jobb a dolgot nem erőltetni…” – vallotta Bodor Ádám az írás folyamatáról.
Bodor Ádám: Az utolsó szénégetők
(Részlet a kötetből)
Játékfestöde
Súbert mester tíz óra körül érkezett meg a műhelybe, miután az irodán elintézte a részleg ügyeit. Amint áthaladt az udvaron, egy helyen lassított léptein, majd megállt; egy zöld tollú kismadár hevert az egyik pocsolyában. Amikor belépett a műhelybe, nedves ernyőjét kinyitotta és fölakasztotta egy szárító drótra.
Súbert mester látta a padlón szanaszét heverő verebeket, óvatos körültekintő léptekkel igyekezett az asztalához, hogy lehetőleg ne lépjen egyre sem. Néhányban mozgolódott még valami kis élet, szárnyrebbenéssel húzódtak volna félre a fenyegető cipőtalpak elől. Menyus, aki a dukkó-részlegről került ide a játékokhoz, éppen sárga ecsettel dolgozott, egy veréb begyét dörzsölgette. Szárnya végére kevés fűzöldet pöttyintett, aztán kitette az ablak rácsára és belefricskázott a fenekébe, hogy elrepüljön.
Jó reggelt, mondta Súbert mester, aki ekkor ért az asztalához. Fölvette köpenyét, kinyitotta táskáját, elővette irományait és leült háttal nekünk, háttal a műhelynek.
Mi újság, mester?
Jönnek a fagyosszentek, mondta csendesen Súbert mester. Rajzokat teregetett maga elé, föléjük görnyedt. Nagy orrú, vörös képű férfi volt, régi vágású mesterember.
Vettem a szemetes vedret, a seprűt meg egy kicsi lapátot, és körbejártam az asztalokat. Húsz-harminc veréb hevert a festékes bödönök, a ládák, asztallábak között. Összegyűjtöttem őket a vederbe. A seprű neszelésére Súbert mester kissé megemelte fejét.
Nem a legnagyobb a tisztaság, jegyeztem meg.
Megszállja a por a festéket, ejtette vissza fejét Súbert mester. Mártsa meg, fiam azt a seprűt valamiben.
Akadt ott a vederben néhány veréb, látszott rajtuk, nemsokára repülni szeretnének. Mutattam is Menyusnak, most már pingálja ki ezeket is hamar.
Oszt minek. Elég volt. Lökd ki a budiba az egészet.
Menyussal teniszezni járunk. Eszünk valamit délben a műhelyben, akár hideget, akár egy kis langyosat a kosztos csészéből, aztán egyenesen indulunk a teniszpályára. Reggel, amikor bejöttünk, tele volt a műhely csiviteléssel, bele lehetett örülni. Ki tudja, mi ütött beléjük, hogy a nyitott ablakon beköltöztek. Elővettük hát az ütőket, felálltunk az asztalokra, fölkapaszkodtunk a polcokra és elkezdtük csapkodni a verebeket. Amelyik csak úgy elszédült, hogy kárba ne vesszen, hamar befestettük jó színesre és kitettük az ablakba. El is repült, amelyik tudott, már amennyire bírt, a ragadó szárnyakkal. A nedvesség persze nem használ a teniszütőnek, Menyust néha elfutotta a méreg, amikor egy-egy madár a húrok közé ragadt. Tízig befestettünk vagy két tucattal.
Újra kell majd húroztatni.
Súbert mester néha lassan megemelte a fejét, mintha hallgatózna, de soha nem fordult meg. Lehet, neki van egy plusz szeme a tarkóján is. Menyus sétáló kiskacsákat festett, én pedig szélmalmokat. Nem a legigényesebb munka, de nem árt odafigyelni. Ha a festék lecsorog a tengelyre, a széllapátok nem mozdulnak. A kiskacsák sem indulnak el.
Oszt csak sírnak, bőgnek azok a kicsi krapekok, morogta Menyus.
Hogy nem jók a játékok.
Tizenegy felé megszólalt Súbert mester. Előbb megemelte fejét, megszívogatta orrát.
Mi a helyzet a villamosokkal, fiúk?
Ó, hát azok már rég a polcokon száradnak.
Úgy maradt föltartott fővel, sárga ceruzájával ütögette orra hegyét.
Lenne valami rendelés, fiúk, mondta.
Oszt miféle?, kérdezte Menyus.
Ötszáz darab sárga dömperről lenne szó. Nem túl igényes. Kevés szín, sima felületek. Csak valami fekete felirat kellene rájuk. Ki kéne találni.
Sárgával szívesen festek, mondta Menyus. Hozzák csak ide, oszt száradással együtt egy hét alatt pofon vágjuk az egészet.
Később becsomagoltuk a villamosokat. Menyus a létra tetején állt, párosával adogatta le őket. Tényleg, majdnem száraz volt valamennyi, csak a feketére festett áramszedő drótja ragadt még kicsit, némelyik tele volt pihe tollúval. Tíz láda villamost csomagoltunk be, szám szerint kétszáznegyvenet. Délben meg is érkezett a furgon az áruért. Befarolt a pocsolyával teli udvarra, Súbert mester kartonlapokat meg kátránypapírt teregetett köréje, hogy kényelmesen rakodhassunk. Ő maga piros festéket hozott egy tégelyben, s kijavítgatta a kocsi oldalán a cégjelzés kopott betűit. Pedáns ember volt, neki ez volt az eredeti szakmája. A címfestés.
Maguk nem tudják, fiúk, mondta később a műhelyben, honnan is tudhatnák. Az volt a mesterség. Például kapok egy ilyen rendelést: „Grátz – motorkerékpár.” Egyszerű, nem? Hát nem. Üveglapra nem festünk persze, csak a hátuljára. Mindent fordítva. A G betű indít egy lendületes hurokkal, aztán tovább rézsút fölfelé, úgy, hogy a zé alsó vonala kifut a tábla jobb felső sarkába, mint egy nyíl. Grátz! Benne van a sebesség. Szerencsére úgy hívták. Meg volt az csinálva, kérem. Akkor ötödikén jöhetnek a dömperekért?
Már elsejére szárazak, mondta Menyus tele szájjal. Előttünk újságpapíron kemény tojás, füstölt kolbász, mustár. Fapálcikákkal ettünk, mint mások a rizset. Festödében nem jó kézzel ételhez érni.
Jó étvágyat, mondta Súbert mester. Csak ült mozdulatlanul, valami színpróbák fölé görnyedve. Fél kettő tájt, éppen kortyolgattam a sörömet, amikor magától beindult az elszívó. Mindhárman odapillantottunk. Éppen kilökött magából egy pár verebet. Hát az furcsa. Reggel ugyan beindítottuk, de aztán észre sem vettük, hogy leállt. Bizonyára eldugult valamitől. Most aztán beindult magától.
Aztán, talán a sörösüvegem közelségétől, fölborult Menyus egyik kacsája, ráborult egy másikra, eldőlt az egész sor. Úgy szólt, mint egy kereplő.
Uhh, uhh!, Menyus lecsapta az ecsetet. Ó, hogy Ákhábel tenné akárhova. Előfordul, mondta csöndesen Súbert mester. Javítsák ki, fiúk mielőbb. Mielőtt megridegül rajtuk a festék.
Fél négy előtt befejeztük. Súbert mester már levetette köpenyét, s az óráját nézte. Mi is kezet mostunk, kitaszítottuk a kerékpárokat az udvarra. A kapuig a pocsolyákat kerülgetve együtt mentünk Súbert mesterrel.
Nekem Dunlop ütőm van, sötétkék huzattal, Menyus az övét áttetsző zacskóban hordja. A bennrekedt levegő birizgálta a húrokon a pihéket. Súbert mester fölpillantott a szennyes, szürke égre.
Maguk ilyen időben is sportolnak, fiúk?
Tudja jól, mester. Így megy ez nálunk.
Felültünk a bringákra, elindultunk.
Disznók, szólt utánunk Súbert mester. Aztán megint: Disznók, disznók.
Na jó. Hallottuk. És kényelmesen taposva elkarikáztunk. Rá kell hagyni az ilyesmit. Nem rossz ember, csak túl érzékeny, hangyás egy kicsit, mint az ilyen öreg címfestők általában.
