„Az utcán senki sem szólította meg örvendezve: – Hogy van, kedves Scrooge? Nem látogatna meg egyszer? – Egyetlen koldus sem könyörgött garasért, nem akadt gyermek, aki meg merte volna tőle kérdezni, hány óra van.” Dickens 170 éve írta a Karácsonyi ének című művét, ami megjelenése óta töretlen népszerűségnek örvend.
A szőrösszívű Scrooge úr, a „zaklató, szipolyozó, zsugori, kapzsi vén bűnös”, akinek a karácsony is csak olyan nap, mint a többi, dühvel és megvetéssel nézi az emberek ünnepi készülődését. Kidobja a karácsonyi énekeket kántáló koldus kisfiút és a szegényeknek gyűjtő úriembert egyaránt, kiszipolyozott írnokát is felmondással fenyegeti. Este, hazatérve magányos házába jelenést lát: meglátogatja Marley, rég halott üzlettársa, s bejelenti három további szellem érkezését.
Az első a régi karácsonyok szelleme, aki végigvezeti Scrooge urat saját hajdani életén, s elfelejtett, fájó emlékeket elevenít föl benne. A második az új karácsony szelleme, aki felnyitja Scrooge szemét a körülötte élők sorsára, nyomorúságára és vidámságára, szenvedéseikre és emberségükre. Végül a harmadik, a jövő szelleme megmutatja neki saját, ijesztő, magányos halálát.
Scrooge urat a jelenések új emberré teszik: más szemmel kezdi látni a világot, karácsonyi pulykát küld írnoka családjának, ellátogat megvetett unokaöccséhez – s „jó barát, jó gazda, jó szomszéd” válik belőle.
Charles Dickens Karácsonyi ének című regénye Angliában 1843. december 19-én jelent meg először, Magyarországon pedig 1907-ben, amit számos kiadás és újrafordítás követett.
Charles Dickens: Karácsonyi ének
Karácsonyi kísértethistória
(részlet a könyvből)
Első versszak
Marley kísértete
Kezdjük azzal, hogy Marley meghalt. Ehhez nem férhet semmi kétség. A temetéséről szóló jegyzőkönyvet aláírta a pap, az írnok, a temetkezési vállalkozó és a főgyászoló. Scrooge is aláírta. Egyébként Scrooge neve „jól csengett”, akármi alá is kanyarította oda. A vén Marley halott volt, mint a kapuszeg.
Figyelem! Nem azt állítom, hogy tudomással bírok arról, hogy a kapuszeg miért halottabb a többinél. Én személy szerint a koporsószeget tekinteném a leghalottabb lakatosterméknek. De elődeink bölcsességét tükrözi ez a hasonlat; a feje tetejére állna az ország, ha szentségtörő kézzel megváltoztatnám. Ezért, engedelmükkel, újfent megismétlem, hogy Marley halott volt, mint a kapuszeg.
Scrooge vajon tudta, hogy meghalt? Hát persze hogy tudta.
Hogy is lehetett volna másként? Hisz társak voltak, nem is tudom mióta már. Scrooge volt végrendeletének egyetlen végrehajtója, egyetlen örököse, egyetlen barátja és egyetlen gyászolója. És éppen Scrooge volt, akit a legkevésbé rendített meg a szomorú esemény, mivel ő még a temetés napján is tökéletes üzletemberként viselkedett, és előnyös üzlettel ünnepelte meg azt.
Marley temetéséről jut eszembe, honnan is indultam. Semmi kétség: Marley meghalt. Ezt világosan kell látni, mert különben semmi csodálatos nem kerekedhet ki abból a történetből, amit el akarok mondani. Ha nem lennénk biztosak benne, hogy Hamlet atyja meghalt a darab kezdete előtt, semmi említésre méltó se lenne abban, hogy a keleties szélben saját várának falán járkál.
Legfeljebb annyi figyelmet érdemelne, mint mikor egy középkorú úriember könnyelműen valami huzatos helyen – mondjuk a Szent Pál székesegyház környékén – bóklászik sötétedés után; de ő szó szerint azért sétál, hogy ráhozza a frászt habókos fiára.
Scrooge sosem festette át a vén Marley nevét. Évekkel később is ott virított az áruház ajtaja fölött: Scrooge és Marley. A céget Scrooge és Marley-ként ismerték. Az új üzletfelek Scrooge-ot néha Scrooge-nak hívták, néha Marley-nak nevezték, de ő mindkét névre hallgatott. Mindegy volt neki.
De micsoda szűkmarkú zsarnok volt ez a Scrooge! Zsaroló, szipolyozó, mohó, kaparkodó, kapzsi vén bűnös! Rideg és metsző, mint egy darab kova, amiből semmiféle acél nem képes kicsiholni a nagylelkűség egyetlen szikráját sem. Titokzatosan, zárkózottan és magányosan élt, akár egy osztriga. A lelkében lakozó hideg megdermesztette vén arcvonásait, pirosra csípte hegyes orrát, megfonnyasztotta arcát, merevvé tette a tartását; szemét vérágasra, keskeny ajkát kékre festette; még zsémbes hangjából is rekedten kopogott. Haját, szemöldökét és borostás állát megütötte már a dér. A benne lakó fagyot vitte magával mindenhová, kánikulában jégveremmé változtatta a boltját, és még karácsonyeste sem enyhült egyetlen fokkal sem.
Egyre ment, ha kint hőség tombolt vagy zegernye. A forróság sem tudta felhevíteni, a zimankó se vacogtatta meg. Szél nem zúgott nála keservesebben, hulló hó nem haladt elszántabban a célja felé, zuhogó eső sem lehetett könyörtelenebb. A rossz idő nem fogott ki rajta. A legsúlyosabb esőzés, hó, jégverés, zúzmara csak egy tekintetben tett rajta túl. Ezek gyakran jöttek „csőstül”, de Scrooge-tól soha semmi.
Az utcán senki sem szólította meg örvendezve: – Hogy van, kedves Scrooge? Nem látogatna meg egyszer? – Egyetlen koldus sem könyörgött garasért, nem akadt gyermek, aki meg merte volna tőle kérdezni, hány óra van. Soha életében nem fordult elő, hogy férfi vagy asszony az iránt érdeklődött volna tőle, hogyan jut el ide vagy oda. Úgy tűnt, még a vak koldus kutyája is megismerte, behúzta gazdáját a kapualjba, csóválta a farkát, mintha azt mondaná: „Jobb a vakság, mint a gonosz tekintet, világtalan gazdám.” De mit törődött ezzel Scrooge? Pont így szerette. Az élet zsúfolt országútjának szélén araszolni, mindenfajta emberi együttérzést megfelelő távolságban tartani, a mindentudók szerint ez volt Scrooge „heppje”.
Egyszer az év legszebb napján – karácsony estéjén – a vén Scrooge szorgalmasan dolgozott az irodájában. Hideg, szeles, harapós idő volt; ráadásul ködös; hallotta, amint az emberek zihálva, kezükkel a mellkasukat csapkodva, lábukkal a járdaköveken topogva járkáltak fel-alá, hogy felmelegedjenek. A City órái épp akkor ütötték el a hármat, de már sötétedett – egész nap alig világosodott -, a szomszédos irodák ablakaiban gyertyák ragyogtak, mint vöröslő foltok a szinte tapintható, barna levegőben.
A köd minden résen és kulcslyukon beáramlott, és olyan sűrűn gomolygott, hogy a szemben lévő házak, bár keskeny volt az udvar, kísérteteknek látszottak. Ha az ember elnézte az alacsonyan járó, szürke, mindent beborító felhőt, azt gondolhatta volna, hogy a természet kirúgott a hámból és úgy döntött, a vihar sörét főzi.
Scrooge irodájának ajtaja nyitva állt, hogy szemmel tarthassa alkalmazottját, aki egy sötét kis odúban, valamiféle raktárban leveleket másolt. Scrooge-nél nagyon kis tűz égett, azonban az írnok tüze sokkal kisebb volt, mintha csupán egyetlen széndarabból állna. De nem tudta felszítani, mert a szenesvödröt Scrooge a saját szobájában tartotta, és ha az írnok bement volna egy lapáttal, a gazda bizonyára megjegyzi: szükségszerű, hogy megváljanak egymástól. Ezért az alkalmazott feltette fehér gyapjúsálját, és megpróbálta felmelegíteni magát a gyertya lángjánál; ám ez az igyekezet, mivel nem volt túl élénk a képzelőtehetsége, nem járt sikerrel.
– Boldog karácsonyt, bácsikám! Isten áldja meg! – kiáltotta egy vidám hang. Scrooge unokaöccse volt, aki olyan váratlanul rohanta le, hogy nagybátyja észre sem vette a közeledését.
– Hah! – horkant föl Scrooge. – Közönséges humbug! Scrooge unokaöccse annyira kimelegedett a fagyban-ködben való gyors járásban, hogy csak úgy fénylett a képe; csinos orcája kipirult, ragyogott a szeme, és meglátszott a lehelete.
– Még hogy a karácsony humbug, bácsikám! – kiáltott fel a fiatalember. – Biztos vagyok benne, hogy ezt nem gondolja komolyan.
– De igen – kötötte az ebet a karóhoz Scrooge. – Még hogy boldog karácsonyt! Milyen jogon vagy te boldog? Mi okod neked a boldogságra? Elég szegény vagy hozzá.
– Ugyan már – legyintett vidáman az unokaöcs. – Maga meg mi jogon ilyen búskomor? Miért ilyen mogorva? Hiszen elég gazdag.
Scrooge pillanatnyilag nem tudott jobb választ, úgyhogy csak annyit mondott, hogy „Hah!” Aztán újból csak azzal folytatta, hogy „humbug!”.
– Ne legyen mérges, bácsikám! – mondta az unokaöcs.
– Hogyne lennék – morogta a nagybácsi -, mikor ilyen bolondokkal vagyok körülvéve? Boldog karácsonyt! Pokolba az ilyen boldog karácsonnyal! Mi más számodra a karácsony, mint számlafizetés ideje pénz nélkül; olyan időszak, mikor egy évvel idősebb leszel, de egy órával sem gazdagabb, mikor átnézed a könyvelésedet és rájössz, hogy tizenkét hónapot vesztegettél el mindenféle haszon nélkül? Ha teljesülne a kívánságom – méltatlankodott Scrooge -, minden idiótát, aki „boldog karácsonyozik”, belefőzném a saját pudingjába, és magyalkaróval átdöfött szívvel temetném el. De még mennyire!
– Ugyan, bácsikám! – könyörgött az unokaöccse.
– Unokaöcsém – válaszolt a nagybácsi szigorúan -, üld meg a karácsonyt, ahogy akarod, és hagyd, hogy én is a magam módján üljem meg!
– Megülni – ismételte az unokaöcs. – De maga meg sem üli!
– Akkor meg hagyj vele békén! – mordult rá Scrooge. – Képzelem, neked mennyi hasznod lehet belőle. Már eddig is az volt.
– Sok dolog volt már, amiből jó is kisülhetett volna a számomra, de nem húztam belőle hasznot, mondhatom – válaszolta az unokaöcs -, többek között ilyen a karácsony is. Egy dologban azért bizonyos vagyok. Valahányszor a közeledő karácsonyra gondoltam – szent nevének és eredetének tiszteletétől eltekintve, ha egyáltalán bármitől is el lehet tekinteni ezzel az ünneppel kapcsolatban -, kellemes, megbocsátó, jótékony, nyugalmas időszakként gondoltam rá; az évnek egyetlen olyan szakaszára, mikor a férfiak és nők egyként kitárják addig elzárt szívüket, és a sír felé tartó utazáson útitársakként gondolnak a náluk szegényebbekre, nem pedig holmi idegen fajra, amely másfelé utazik. És ezért, bácsikám, bár a karácsony soha nem fialt nekem egyetlen fikarcnyi aranyat vagy ezüstöt sem, azért mégis úgy hiszem, hogy a javamra vált, mindig javamra fog válni; és hirdetem: áldja meg az isten! Az irodista önkéntelenül tapsban tört ki a kalickájában. De aztán rögtön ráébredt, hogy rosszul cselekedett, megpiszkálta a tüzet, ezzel örökre kioltotta az utolsó pislákoló parazsat is.
– Ha még egy hangot hallok magától – mordult rá Scrooge -, állása elvesztésével ünnepelheti a karácsonyt! Ön pedig lehengerlő szónok, uram – tette hozzá az unokaöccséhez fordulva -, csodálkozom, hogy még nem választották be a parlamentbe.
– Ne haragudjon, bácsikám! Jöjjön el holnap hozzánk vacsorára!
És Scrooge azt mondta erre: inkább a pokolban látná. Igen, valóban ezt mondta. A kifejezések egész sorát zongorázta végig, ám végül kijelentette, hogy valóban azon a nyomorúságos helyen akarja legközelebb meglátogatni unokaöccsét.
– De miért? – kiáltott fel az öccse. – Miért?
– Miért házasodtál meg? – szegezte neki a kérdést Scrooge.
– Mert szerelmes lettem.
– Mert szerelmes lett! – zsörtölődött Scrooge, mintha ez még a boldog karácsonynál is nevetségesebb dolog lenne. – Na, alászolgája!
– Nem, bácsikám, azelőtt sem jött el hozzám soha. Akkor most miért mondja, hogy emiatt nem jön?
– Alászolgája! – mondta Scrooge.
– Nem akarok magától semmit. Nem kérek semmit; miért nem lehetünk barátok?
– Alászolgája! – mondta Scrooge.
– Teljes szívemből sajnálom, hogy ilyen csökönyös. Sose veszekedtünk, legalábbis én a magam részéről nem. Most karácsony tiszteletére tettem egy kísérletet, és az utolsó pillanatig meg akarom őrizni az ünnepi hangulatomat. Úgyhogy boldog karácsonyt, bácsikám!
– Alászolgája! – mondta Scrooge.
– És boldog új évet!
– Alászolgája! – mondta Scrooge.
Az unokaöccse méltatlankodás nélkül hagyta el a helyiséget. Megállt a külső ajtónál, boldog ünnepet kívánt az írnoknak, aki bármennyire is ki volt hűlve, még mindig melegebb lehetett Scrooge-nál, mert örömmel viszonozta őket.
– Még egy félnótás – morogta Scrooge, aki meghallotta -, az írnokom tizenöt shillinget keres hetente, felesége meg családja van, és még ő beszél boldog karácsonyról. Esküszöm, megáll az ember esze!
Ez a félnótás engedte ki Scrooge unokaöccsét, és engedett be két embert. A méltóságteljes megjelenésű, kellemes emberek levett kalappal álltak Scrooge irodájában. Könyveket és papírokat szorongatva hajtották meg magukat.
– Scrooge és Marley, ugye? – mondta az egyik úriember, és a listáját böngészte. – Mr. Scrooge-hoz vagy Mr. Marley-hoz van szerencsém?
– Mr. Marley már hét éve meghalt – válaszolta Scrooge. – Hét évvel ezelőtt pont ezen az éjszakán halálozott el.
– Nincs kétségünk, hogy nagylelkűsége tovább él üzlettársában
– mondta az úr, és átadta az ajánlólevelét.
Minden bizonnyal tovább élt, mivel rokonlelkek voltak. A vészjósló „nagylelkűség” szóra Scrooge összevonta szemöldökét, megcsóválta a fejét, és visszaadta az ajánlólevelet.
– Az évnek ebben a meghitt szakában, Mr. Scrooge – kezdte az egyik úriember, és felemelt egy tollat -, a szokásosnál is üdvösebb lenne a sokat küszködő szegényeknek és a nélkülözőknek valami csekélységet juttatni. Ezrek szenvednek az alapvető szükségletek hiányától, százezrek nélkülözik a legelemibb kényelmet.
– Börtönök nincsenek már? – érdeklődött Scrooge.
– Rengeteg börtön van – válaszolta az úriember, és újból letette a tollat.
– És dologházak? – érdeklődött tovább Scrooge. – Még működnek?
– Igen. Még működnek – válaszolta az úriember. – Bárcsak mondhatnám, hogy már nincs rájuk szükség.
– Ezek szerint a kényszerdologház és a szegények dologháza üzemel? – kérdezte Scrooge.
– Mindkettő teljes gőzzel, uram.
– Ó! Mikor először megszólalt, már attól tartottam, hogy gátat vetett valami hasznos működésüknek – jelentette ki Scrooge. – Megelégedéssel hallom, hogy tévedtem.
– Néhányan úgy véljük, hogy ezek a többségnek nem adnak keresztényhez méltó testi-lelki táplálékot – folytatta az úriember -, és elvállaltuk, hogy létrehozunk egy alapot, amelyből a szegényeknek húst, italt és tüzelőt vásárolunk. Azért erre az időre esett választásunk, mert ilyenkor érződik legszorongatóbbnak a szükség és legboldogabbnak a bőség. Az ön neve mellé mekkora összeget írhatok?
– Semekkorát! – mordult fel Scrooge.
– Névtelen kíván maradni?
– Egyedül kívánok maradni – jelentette ki Scrooge. – Mivel az iránt érdeklődött, mit kívánok, uram, íme ez rá a válasz. Én nem örvendezem karácsonykor, és nem engedhetem meg magamnak, hogy mihaszna emberek karácsonyát tegyem boldoggá. Segítek az emlegetett intézmények fenntartásában – éppen elég pénzbe kerülnek -, és akinek rosszul megy a sora, forduljon oda.
– Sok ember nem megy oda; inkább meghal.
– Ha inkább meghalnának – mondta Scrooge -, akkor jobb, ha meg is teszik, ezzel is a fölösleges népesség létszámát csökkentik. Egyébként – elnézést kérek – nem is tudom, valójában így van-e.
– Pedig tudhatná – vetette szemére az úriember.
– Nem tartozik rám – hárította el Scrooge. – Elég, ha az ember megérti a saját dolgát, és nem avatkozik másokéba. Engem egészen lefoglalnak az ügyeim. Alászolgája, uraim! A két úriember, mivel látta, hogy haszontalan minden további próbálkozás, elvonult. Scrooge önmagával elégedetten tért vissza a munkájához, és vidámabb kedve kerekedett, mint rendesen.
Ez idő alatt a köd és a sötétség megsűrűsödött, az utcán fáklyával szaladgáltak az emberek, és szolgálataikat ajánlgatták, hogy a kocsik előtt mennek, és a lovakat vezetik. Az egyik templom régi tornya, amelynek öreg harangja gótikus ablakán keresztül ravaszul kacsintott le Scrooge-ra, láthatatlanná vált, és a felhők mögött ütötte el az órákat és a negyedeket, amelyeket kocogó hangok kísértek, mintha egy megfagyott fejben vacognának a fogak. Kezdett dermesztő hideg lenni. A főutcán, az udvar sarkánál néhány munkás javította a gázcsöveket; egy vaskosárban tüzet gyújtottak, egy csomó rongyos ember meg gyerek gyűlt össze, a kezüket melengették, és boldogan pislogtak a lángokba. Mivel a vízcsappal nem törődtek, a kifolyt víz hirtelen megdermedt és alattomos jégpáncéllá fagyott. A boltok ragyogtak, a magyalágak és a bogyók pattogtak a kirakatok lámpáinak melegében, pírt varázsolva az előttük elhaladók sápadt arcára. A baromfiárusok és fűszeresek mestersége csodás mulatsággá változott: ragyogó látványossággá, amely csaknem lehetetlenné tette, hogy az alkudozás és üzletkötés hétköznapi dolgairól szó essék. A polgármester a hatalmas, erődszerű rezidenciájában, a Mansion House-ban kiadta ötven szakácsának és pohárnokának, hogy a polgármesterhez méltón, a szokásokhoz híven ünnepeljék meg a karácsonyt; még az a kis szabó is, akit azért büntetett meg öt shillingre, mert részegen randalírozott az utcán a múlt hétfőn, ő is padlásszobájában kevergette a másnapi pudingot, míg sovány felesége elment a kisgyerekkel marhahúst vásárolni.
Egyre sűrűbb lett a köd, és egyre nagyobb a hideg. Átható, metsző, harapós hideg. Ha a jó Szent Dunstan a harapófogó helyett ilyen időjárással kapta volna el az ördög orrát, lett volna ott ordítás! Egy szipogó orr ifjú tulajdonosa, akit a mohó hideg annyira összerágott és megcsócsált, ahogy a kutyák a csontot, lecövekelt Scrooge kulcslyukánál, hogy karácsonyi énekkel szórakoztassa, de az első hangokra – Isten áldjon, jó uram, A baj kerüljön el! – Scrooge olyan lendülettel kapta fel a vonalzót, hogy a dalnok riadtan elmenekült, és átengedte a kulcslyukat a ködnek és a még dermesztőbb fagynak.
Elérkezett végre az iroda zárórája. Scrooge vonakodva állt fel a székéből, és hallgatólagosan megengedte ugyanezt a kalickában dolgozó alkalmazottnak is, aki rögtön elfújta a gyertyáját, és a kalapját a fejébe nyomta.
– Az egész holnapi napot távol akarja tölteni, ugyebár? – szegezte neki a kérdést Scrooge.
– Ha nem alkalmatlan önnek, uram.
– Alkalmatlan – morogta Scrooge -, ráadásul nem is tisztességes.Ha levonnék érte fél koronát, valószínűleg méltánytalannak tartaná, igaz? Az alkalmazott halványan elmosolyodott.
– De azért velem szemben nem tartja méltánytalanságnak – folytatta Scrooge -, hogy ki kell fizetnem egynapi bért a semmiért.
Az alkalmazott rámutatott, hogy ez csak egyszer fordul elő egy évben.
– Halovány mentség az ember minden december huszonötödikei kizsebelésére! – mondta Scrooge, és állig begombolta a nagykabátját.
– Feltételezem, hogy egész nap távol marad. Másnap reggel viszont minél korábban jelenjen meg! Az alkalmazott megígérte, Scrooge morgott valamit, majd kiment. Az iroda egy másodperc alatt be lett zárva, és az alkalmazott fehér sáljának végeit lóbálva (mivel télikabáttal nem büszkélkedhetett), karácsony tiszteletére hússzor lecsúszott a Cornhillről, beállván a fiúk sora mögé, aztán hazarohant Camden Townba, amilyen gyorsan csak bírt, hogy aztán szembekötősdit játsszon.
Scrooge elköltötte búskomor vacsoráját, szokásos búskomor vendéglőjében, elolvasta az összes újságot, az este hátralévő részét üzleti könyvének böngészésével töltötte, aztán hazament lefeküdni. Néhai társa komor lakásában lakott. Sötét szobák sora volt egy lehangoló házban, amely egyáltalán nem illett az udvarba, amelyben állt, ezért az ember hajlamos volt elképzelni, hogy mikor még fiatal volt, a többi házzal bújócskát játszott, és nem találja a kivezető utat. A ház most már eléggé lepusztult, úgyhogy Scrooge-on kívül más nem lakott itt, és a többi szobát kiadták irodának. Olyan sötét volt az udvaron, hogy még Scrooge is a kezével tapogatózott, holott ő minden kövét ismerte. Köd és hideg lengte be a ház sötét, ódon kapuját, és úgy látszott, mintha a küszöbön az időjárás szelleme ülne gyászos gondolataiba merülve.
Tény ami tény, az ajtó kopogtatóján – hatalmas méretén kívül – nem volt semmi különös. Az is tény, hogy Scrooge látta reggel este, amióta itt lakott, valamint az is, hogy Scrooge nagyon kevés úgynevezett képzelőtehetséggel rendelkezett, épp mint a londoni City lakói általában, ide értve – minő merészség – az ipartestületek, a városi tanács és a céhek tagjait is. És ne felejtsük el azt sem, hogy Scrooge délután azóta, hogy hét évvel ezelőtt elhunyt társát említette, egyetlen gondolatot sem pazarolt Marley-ra.
Ezek után magyarázza meg nekem valaki, ha tudja, hogyan történhetett, hogy Scrooge, mikor a kulcslyukba dugta a kulcsát, a kopogtatón – anélkül, hogy azt bármiféle behatás érte volna – Marley arcát pillantotta meg, nem a kopogtatót. És nem áthatolhatatlan árnyék fedte, mint az udvaron található többi tárgyat, hanem baljós fény derengte körül, mint a romlott homárt a sötét pincében. Arckifejezése nem volt dühös vagy kegyetlen, hanem úgy nézett Scrooge-ra, ahogy Marley mindig szokott; kísérteties szemüvegét kísérteties homlokára tolva. A haját mintha lehelet vagy forró levegő kuszálta volna össze furcsán, tágra nyílt szeme tökéletesen mozdulatlannak tűnt. Mindez és ólomszínű arca tette különösen rettenetessé; de mintha a rettenet az arctól függetlenül létezett volna, nem képezte részét annak.
