Furcsa, szinte groteszk műfaj az operett. Harsány és habos-babos, pimaszul alpári és émelyítően giccses, andalítóan bűbájos és végtelenül közönséges, néha meg maró gúnnyal fintorog a világon. Mágnás Miskával és az operett műfajával ismerkedett Hegedüs Barbara.
A Mágnás Miska az Operett Színházban
2002-ben mutatta be az Operett Színház a Mágnás Miskát Verebes István rendezésében. Időközben sajnálatos módon meghalt a főszereplő, Bajor Imre, ezért a darabot levették a repertoárról. 2015-ben a rendező és a színház mégis úgy döntött, felújítja. Ez az újítás a rendezés szellemiségén ugyan sok nyomot nem hagyott, ám olyan azonnali, az előadás alatt folyamatosan dübörgő látványos diadalt arat, amit más színházakban nemigen tapasztaltam.
Furcsa, szinte groteszk műfaj az operett. Harsány és habos-babos, pimaszul alpári és émelyítően giccses, andalítóan bűbájos és végtelenül közönséges, néha meg maró gúnnyal fintorog a világon. Rajongója véletlenül sem vagyok, gyerekkoromban megnéztem néhány klasszikusát a tévében, tudtam, hogy ezt a túlszínezett világot élőben is látni kéne egyszer, aztán elfelejtettem az egészet. 2016 tavaszán találkoztunk végül először, a műfaj és én: úgy tűnik, a Mágnás Miskával beletrafáltam a legközepébe.
Szirmai Albert műve a magyar operett csimborasszója és egyik különce. Az 1916-os premier óta hihetetlen sikereket ér el mindenfelé, Korda Sándor és Keleti Márton is celluloidra vitte, s bár a húszas években parkolópályára száműzték, hamar visszakerült a fő sodorba. Bár megszokott operettsémákból építkezik, a hangulat, a témaválasztás és a főszereplő arra is alkalmassá tették, hogy az operettet termelési zsánerré alakító szocializmusban megmaradjon kitüntetett szerepe. Főhőse egyedülálló módon komikus karakter, ráadásul nem királyról, hercegről, grófról, hanem egy bumfordi, tahó lovászfiúról van szó.
A történet egyszerűbb nem is lehetne: Baracs István mérnök (Barkóczi Sándor) beleszeret Rolla grófkisasszonyba (Lévai Enikő), keze elnyeréséhez azonban meg kell küzdenie a lány fafejű és tekintélyelvű családjával. Hogy hogy nem, Baracs a küzdelemhez azt a frappáns tervet dolgozza ki, hogy saját lovászát, Miskát (Peller Károly) beöltözteti arisztokratának, és a késlekedő Eleméri gróf (Péter Richárd) helyett a kastélyba küldi, ezzel csinálván majmot a cím és rang előtt hajbókoló famíliából. Persze ennyire soványka történet nem tarthatna három órán keresztül, ezért Rolla kisasszony viszonzásul Miska nőjére, Marcsára aggat estélyit és drága ékszert – a jó ég tudja miért, a cselekményt logikusan átgondolni nem érdemes, de ezt a zsánert nem is a rafinált cselekményvezetésért és a lelki mélyfúrásokért találták ki. A lényeg, hogy úr és szolga mind egyforma, és a végén a szeretők egymáséi lesznek.
Számomra, mint újdonsült befogadóra lenyűgözően és fullasztóan hatott az a világ, amit a földön egyedül az operett képes kikeverni. Verebes István rendezése vizuálisan és akusztikusan is túlcsordul, alig hagyja a nézőt lélegzethez jutni, mindent bevet a hatás érdekében – s valószínűleg ez is a legfőbb cél. A kabarétréfák modorában játszó színészek egyszerűen lerohanják a színorgiában és nagy méretekben pompázó színpadot, melyen egyébként semmi meghökkentőt vagy eredetit nem láthatunk. Századeleji ízléssel berendezett az egész – egy baki ugyan leleplezte, az egyik frakkos színész ugyanis leejtett egy gyönyörű kristály pezsgőspoharat, ami pattogni kezdett a földön – lehetett volna kikacsintós poén a falatnyi Ikeával, de nyilván csak a vakvéletlen rendezte meg. Mindenki ordibál, akkor is, amikor csak ketten állnak a pódiumon, a tömegjelenetekben a szereplők látványosan koreografált táncokra perdülnek olyan széles mosollyal, hogy körbeér a fejükön, van magyar néptáncbetét is – szinte a semmiből tör elő, teljesen megmagyarázhatatlanul –, a Cintányéros cudar világ című sláger alatt pedig még szteppet is láthatunk a színészek talpára erősített cintányérokkal – az nagyon jó volt.
Bár sok összehasonlítási alapom nincs – remélem, lesz –, de gyanúm, Verebes rendezése tökéletesen beleillik több tucat más előadás sormintájába, nem dicsekedhet nagy, önálló ötletekkel. A siker titka a zsáneré, no és magáé Mágnás Miskáé. Az arisztokrata világ gúnyrajzának találkozása a csodásra lakkozott mesevilággal – ez lehet a legfőbb titok. Hisz egyfelől arra csábítja – zömében nyilvánvalóan nem úri származású – közönségét, hogy Baraccsal és Miskával együtt röhöghesse ki a hülye, affektáló és életképtelen arisztokráciát – á la Csengetett, Mylord? –, másfelől kézen fogva elvezeti abba az univerzumba, ahol minden ragyogó szivárványszínekben pompázik, s a végén a kutya megpuszilja a postást (már ha lennének ilyesmik az előadásban). A főhős egy lovász meg egy cselédlány: akikből meg – a polgári származású gazdával szövetkezve – bolondot csinálnak, az arrogáns úri világ debilektől hemzsegő birodalma. Talán felesleges is hangsúlyozni, de ma egyre többen érzik áthidalhatatlannak a fentiek és a lentiek közti mély szakadékot, noha már rég nem a léha arisztokráciáról van szó, hanem valami egészen másról. Verebes előadása ugyan egy félkacsintásnyit sem enged az aktualitás hívásának, az áthallás mégis magától működésbe lép, s a közönség boldogan rogy gúnykacaj és elandalodás karjaiba. Leplezetlen, földig hajoló, alázatos népszórakoztatás ez, kérem, nem muszáj szeretni, de tagadhatatlanul érdekes jelenség.
Apropó áthallás: fontos hangsúlyozni, hogy a Verebes-előadás olyannyira nem áll szóba a jelennel, hogy – számomra nagyon zavaróan – Miska és Marcsa szerelmi civódásait egy az egyben bántalmazás-szekvenciákként adja elő, melyben a macsó férfi verbális és fizikai abúzusai szítják a nő szexuális és birtoklási vágyát. Problémás, hogy 2016-ban ezt így, nulla reflexióval, szimpla bohózati elemként jó ötlet-e előadni, és az oké, hogy a szövegen nemigen változtathatunk, de a Gothár Péter rendezte Makrancos Katában Börcsök Enikő az engedelmes feleségről szóló monológ után jól fejbe vághatta Nagy Ervin-Petrucchiót egy lábassal, átértelmezve az egész Shakespeare-darabot: itt miért nem lehetett valami, bármi, hasonló? Helyette Miska folyamatosan megalázza az utána sivalkodó Marcsát, aki az első felvonás végén még viccesnek szánt öngyilkossági kísérletet is elkövet: s bár az előadás végére a rendezés igyekszik a kapcsolatot kölcsönösen – és persze könnyed-tréfásan – bántalmazóvá simítgatni, nem feledhető, hogy egy bunkó hím két és fél órán keresztül szívatta és pakolta tele kék-zöld foltokkal az utána négykézláb csúszó-mászó nőt.
A túlzásba vitt hímsoviniszta jeleneteknél még a közönség is felszisszent vagy összenézett néha, de egyébként együtt élt, együtt lüktetett az előadással. Úgy látszik, továbbra is mindenki imádja, ha a lumpen megdicsőül, azt pedig még jobban, ha sugárzó háttér előtt színes ruhákban azt éneklik sokan, hogy csiribiri, csiribiri kék dolmány, ittyem, pittyem, fittyet hány. Senkit sem zavart, hogy a harmadik órát tapossuk, boldogan izgett-mozgott, nevetett, beszélgetett, sőt énekelt a színészekkel együtt. Szinte vártam, hogy az előadás végén a közönség felrohan a színpadra és végleg lebomlik a válaszfal néző és nézett között: ez ugyan elmaradt, de legalább megtanultam, az operett erre a felszabadító aktusra is képes.
A főszerepeket játszó színészek (Peller Károly és Peller Anna) egyébként jók voltak, főleg Károly lubickolt Miska szerepében: csúcsjelenet, amikor az arisztokrata hülye járást gyakorolva a színpad szélén végigbotladozik, és közben kajánul kivigyorog a közönségre. Lehoczky Zsuzsa (Zsorzsi nagymama) a régi iskola impozáns képviselőjeként szintén megragad a néző emlékezetében elegáns, fegyelmezett alakításával. Barkóczi Sándor kicsit színtelen, akárcsak Lévai Enikő – sokszor ez a színész sorsa, ha egy erős komikus páros mellett kell visszafogottan helytállnia. Pedig Baracs figurája lehetne a néző szeme, a görbe tükör, amin keresztül az egész nevetséges úri hacacárét kukkolja: a harsány Miska mellett az egész figura mégis unalmassá, jelentéktelenné zsugorodik, akár Ráday Imre Kabos Gyula oldalán. Pixi és Mixi a fullidióta arisztokrata aranyifjakat parodizálja – Csere László és Kocsis Dénes altesti humort csempész az előadásba annak, aki szereti. Aztán játszanak még a darabban igen sokan – korrekt látványelemként épülnek be a csillogó-villogó színes szövetbe, nem hoznak rangos önálló alakításokat, nem is tisztük, feltételezem.
Csicsás szemfényvesztést láttunk tehát, de nem is vártunk mást. Ha a Mágnás Miska kicsit merészebb és néhány korszerű ötlettel a jelenbe is belemeríti a tahó lovászgyerek históriáját, valamint némileg visszavesz az önfeledt asszonyverésből, maradéktalanul boldog lettem volna. Így csak elégedett vagyok, hogy végre találkoztam a zsáner egyik halhatatlanjával, s közben visszarepülhettem az időben a 20. század eleji színház egyik kényelmesre párnázott zsöllyéjébe.
Hegedüs Barbara
