„Csak az árnyékból a fénybe való átmenet korszakában éreztem, hogy valóban élek, és szabad vagyok, olyankor, amikor sötét börtönéből kiröppenhetett a tűzmadár.” 100 éve született Cziffra György, a páratlanul virtuóz és mély lelkületű zongorista, aki nemcsak művészként, hanem emberként is rendkívüli és követendő örökséget hagyott nekünk hátra.
Ha Isten szereti egy teremtményét, megmutatja neki a legnagyobb boldogságot és a legnagyobb nyomorúságot – vallja Thornton Wilder A teremtés nyolcadik napja című regényében.
Cziffra György életében nélkülözés és bőség, üldöztetés és ünneplés egyaránt akadt.
100 éve született Cziffra György világhírű magyar zongoravirtuóz. Egyedülálló zenei tehetsége Liszt Ferencéhez hasonlítható, főleg káprázatos zongoratechnikai és improvizációs készsége miatt.
Liszt és Dohnányi nyomdokain egy olyan előadói hagyományt képviselt, amelyben elevenen él a bravúros improvizációs könnyedség és a különböző stílusok szintetizálásának magától értetődő képessége.
Széles repertoárján elsősorban Liszt, Schumann, Chopin, Grieg, Brahms és Rahmanyinov művei szerepeltek.
Cziffra György 1921. november 5-én Budapesten látta meg a napvilágot. Apai ágon cigányzenész, anyai ágon magyar családból származott. A Cziffra család Párizsban élt, de az első világháborús törvények miatt 1914-ben anyja és két nővére hazatért Budapestre. Édesapját, aki cimbalomművész volt, a franciák deportálták, ahonnan csak a háború után térhetett haza.
Dohnányi Ernő mentorálásával nyolcévesen került be a Zeneakadémiára, ahol Weiner Leó, Ferenczi György és Keéri-Szántó Imre voltak a tanárai.
„Az egyik tripoliszi kis házikóban lakott szüleivel a két világháború közötti időszak nyomorúságos esztendeiben egy zenét kedvelő, tehetséges kisfiú, Cziffra György, akinek neve azóta fogalommá vált. Művészetét mindenki csodálja. Ötévesen már népszerű darabokra improvizált a cirkuszban, 13 évesen szólóestet adott. Dohnányi Ernő jóvoltából bejutott a Zeneakadémiára, de az -előkelő- művészvilág nehezen fogadta be. A pesti éjszakák virtuózaként lokálokban, bárokban zongorázott, majd Franciaország lett második hazája. Tehetsége hamarosan meghozta számára a világhírt és az elismertséget.” (Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény adattára)
A II. világháborúban szovjet fogságba került, majd munkatáborba.
1943-ban kikerült a frontra. Zongorajátéka annyira megbabonázta a Wehrmacht tisztjeit, hogy felajánlották: elviszik Berlinbe, ahol karriert csinálhat. Ő ezt származása miatt sem vállalta, inkább átszökött a partizánokhoz. 1946-tól ismét itthon, kiskocsmákban és eszpresszókban lépett fel, koncertezni szókimondó magatartása miatt nem engedték. Disszidálási kísérletei után megkínozták, 1950-ben börtönbe zárták, majd Recsken kellett követ törnie.
1953-ban szabadult, nem sokkal később újra engedélyezték fellépéseit, külföldön is. 1956. október elején Liszt Ferenc Rákóczi-indulóját közel tízszer játszotta hangversenyén ráadásként, míg végül a rendőrség ürítette ki a hangversenytermet.
Később kényszerűségből – mivel pódiumon nem kapott lehetőséget- bárokban kezdett zongorázni, a pesti éjszakai élet ünnepelt és legendás „csodazongoristája” lett.
1956-ban, a forradalom és szabadságharc leverése után emigrált, Párizsban, majd Senlisben telepedett le, s üstökösként robbant be a nemzetközi klasszikus zenei életbe. Nevét Richterrel és Horowitzzal együtt emlegették.
Sokszor hasonlították Liszthez,
nemcsak káprázatos improvizációs készsége miatt, hanem azért is, mert virtuóz átirataiban szinte kifejti a szerző vázlatosan maradt zenei gondolatait. Érett korára a legnagyobb pianisták közé emelkedett, de sohasem volt elégedett magával, állandóan tökéletesíteni igyekezett tudását.
Pályafutásából, akárcsak életéből összesen majd’ másfél évtizedet rabolt el a 20. századi történelem: a világháborúban fogságba esett, hosszú évekre a budapesti éjszakai élet hangszerei elé kényszerült, majd disszidálási kísérlete miatt évekig kőfejtőben, építkezésen kínozták, nem kímélve kezeit sem. Csak az ’50-es évekre sikerült helyet kapnia a magyar művészvilágban, ott is csak az éjszakai lokálokban.
Kitartásának, emberfeletti küzdelmeinek jutalmául, 1956 után franciaországi polgárként az európai klasszikus zenei szcéna krémjébe emelkedett. Karrierje csúcsán alapítványt hozott létre a fiatalok támogatására. Világkarrierje, tudása, egyénisége, fiatalokat felkaroló munkássága ma is példaértékű.
1966-ban fiával tevékeny részt vállalt a Festival de La Chaise-Dieu elindításában Auvergne-ben. 1968-ban André Malraux kulturális miniszter javaslatára Senlis-ban telepedtek le feleségével, miután Cziffra elmondta tervét, hogy fiatal művészek elindulását szeretné segíteni. A házaspár Saint Frambourg romos templomát építette újjá erre a célra, melynek új üvegablakait maga Joan Miró adta ajándékba a köztiszteletben álló zongoraművésznek. Az új hangversenytermet Liszt Ferencről nevezték el, amelyet a francia miniszterelnök, Raymond Barre avatott fel. Cziffra 1969-ben Versailles-ban zongoraversenyt hívott életre, amely azóta is a nevét viseli.
A nagy romantikus repertoár, Liszt, Chopin, Schumann műveinek páratlan előadója volt, de jelentősége bőven túlmutat ezen: ritka képességeit és sokoldalúságát kihasználva újjáélesztette a rögtönzés 19. századi, szinte feledésbe merült hagyományát, és elkötelezetten, erejét nem kímélve támogatta a fiatal zenésztehetségeket.
Cziffra György 1968-ban francia állampolgár lett, de mindig magyarnak vallotta magát. 1973-ban látogatott először haza, hangversenyén tombolva ünnepelte a közönség. A 100 tagú Budapest Cigányzenekar tiszteletbeli elnöke volt.
Több díjat is kiérdemelt: 1956-ban a Liszt Ferenc-díjat, majd 1986-ban Kőszeg díszpolgára lett, 1993-ban átvehette a francia Becsületrend tiszti fokozatát és még ugyanebben az évben a Magyar Köztársaság Érdemrendjének tiszti keresztjével tüntették ki.
Cziffra tengernyi szenvedés árán kiharcolt életeszménye és művészi krédójának lényege ugyanaz – az ember és a zene szabadsága.
