A detektívtörténetek koronázatlan királynője kétségtelenül a 125 éve született Agatha Christie. Becslések szerint művei több mint 500 millió példányban forognak közkézen; ennél fontosabb azonban, hogy általában igényesen alkotott, és ezzel a műfajt is szalonképessé tette.
„Ha az ember csak az egyik oldalát nézi a dolgoknak, akkor csak az egyik oldalt látja. De minden tökéletesen a helyére kerül, ha a fejében el tudja dönteni, hogy mi a valóság, és mi az illúzió.” Dame Agatha Christie angol írónő, a krimi műfajának királynője mintegy nyolcvan detektívregénye közül épp a nagy választék miatt nehéz kijelölni a remekeit. Bizonyos azonban, hogy Az Ackroyd-gyilkosság, a Gyilkosság az Orient-Expresszen, Az ABC-gyilkosságok, a Tíz kicsi néger, az Öt kismalac, A vád tanúja nem hiányozhat erről a listáról. Megragadó az ötletgazdagsága. A mintegy 70 hosszú lélegzetű és több mint 100 rövidebb meséjében feltálalt rejtélyekben, a nyomra vezető jelekben, az olvasónak kínált kombinatorikus elemekben viszonylag kevés az ismétlés.
Alakjai közül a leghíresebb Hercule Poirot és Christie személyes kedvence, a saját magáról is mintázott, éles eszű, vidéki vénkisasszony, Miss Marple. Poirot 33 regényben és több tucatnyi novellában dolgoztatja agysejtjeit, Miss Marple az 1930-as Gyilkosság a paplakban című regényben tűnt fel, és még 11 alkalommal bogozta ki a rejtélyeket. Számos művét vitték filmre, némelyet többször is, különösen jól sikerült a Gyilkosság az Orient Expresszen, A vád tanúja, a Tíz kicsi indián (Tíz kicsi néger) és a Halál a Níluson filmes adaptációja. Színművei közül az Egérfogó a leghíresebb: a bűnügyi játékot Londonban 1952 óta megszakítás nélkül játsszák, már túl van a húszezredik előadáson, amivel bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe.
Christie összesen 147 kisregény, 15 dráma és 90 regény szerzője, publikált Mary Westmacott néven hat romantikus regényt és négy egyéb művet is, köztük önéletrajzát és egy beszámolót férje régészeti expedícióiról. Írásait 45 nyelvre fordították le, sikerének titka még ma is foglalkoztatja az embereket. 2015-ben brit tudósok és elemzők vizsgálták meg 26 regényét, és arra jutottak, hogy a titok a nyelvezet egyszerűségében és az ismétlésekben rejlik. Állításuk szerint a gyilkos személye könnyen kitalálható, mégis szívesen ülünk le, hogy nyomon kövessük a szövevényes történetek szálainak kibogozását.
„Hercule” lett belőle, Hercule Poirot
125 éve, 1890. szeptember 15-én Agatha Mary Clarissa Miller a délnyugat-angliai Torquayban, Devonshire grófságban egy felső-középosztálybeli család gyermekeként jött a világra. Az anyja, Clara Boehmer angol volt, az apja, Frederick Alvah Miller amerikai. A házaspár harmadik, késői gyereke volt: a nővérénél, Margaret Frarynél (Madge) tizenegy, a bátyjánál, Louis Montant-nál (Monty) tíz évvel fiatalabb. Magántanulóként csaknem mindent anyjától tanult, de formális képzést is kapott szülővárosában, majd Franciaországban. Gyerekként leginkább az aritmetikát és az olvasást szerette. Húsz éves korában néhány hónapot Egyiptomban töltött édesanyjával.
Agatha Christie könyveiben találunk itt-ott egy fekete bárányt, aki Dél-Afrikában vagy egyebütt éldegél, s ha megjelenik az angliai békés családi hajlékban, vagy akár csak hír érkezik felőle, kész a bonyodalom. Nagy valószínűséggel Montyról mintázta ezeket a figurákat, noha ez a típus nem lehetett ritka azokban az időkben. Madge, a nővére – Montyval ellentétben – nagy hatással volt Agathára, hiszen verseket, elbeszéléseket, írt némelyik meg is jelent egy-egy almanachban, magazinban. Sőt, érett asszony korában, amikor Agatha már ismert író volt, Madge egyik színdarabját Londonban sikerrel játszották.
A polgári élet szépségeit élve Agatha egy táncesten ismerkedett meg a nem csak jó táncos hírében álló, de jóképű és kapós Archibald Christie-vel. Az első világháború kitörésekor ápolónőnek jelentkezett, pályafutása rövid, de annál „sikeresebb” volt: másfél év viharos jegyesség – az írónő önéletrajza szerint ez az időszak nagy összeveszésekkel, szakításokkal, kibékülésekkel – férjhez ment Archibald Christie repülőtiszthez. A háború megváltoztatta az addig burokban élő fiatalasszony életszemléletét, Agatha is megtanult kötözni, szakszerűen megvetni egy kórházi ágyat, s a körzeti védőnőt kísérgette a betegek otthonába. Látott és megtapasztalt olyan dolgokat, melyeknek addig a létezéséről sem tudott. Igazi szegénységgel sőt nyomorral szembesült, ahol tudott, segített, ha kellett kórtermet sikált, mosta az edényeket, a viaszosvászon lepedőket, fekélyes sebeket kötözött, egyszer segített a nővérnek halottat mosni és kiteríteni.
A házasságból 1919-ben egy lányuk született. Agatha a kórházban más munkahelyre került, az újonnan létrehozott gyógyszer-laboratóriumba. Nehéz vizsgákat kellett letennie, de a munka itt nem volt annyira fárasztó, mint a kórteremben. Itt szerezte jártasságát a mérgek „tudományában”, és az itteni élmények ihlették első detektívregényét, amelyet hat kiadó utasított vissza, mielőtt 1920-ban A titokzatos stylesi eset címmel végül megjelent. A szerződés meglehetősen előnytelen volt, ráadásul a következő öt könyvére is vonatkozott.
Christie az Életem című önéletrajzában írja: „…Érdeklődésem a detektív személye felé fordult. Ki legyen a detektívem? Végiggondoltam azokat, akiket megismertem és csodáltam az addig olvasott könyvekben. Ott volt Sherlock Holmes, az egyedülálló. Soha nem tudnám felülmúlni. Vagy Arséne Lupin, de hál 6 bűnöző-e, vagy detektív? Akármi is, nem az én zsánerem. (…) Majd eszembe jutottak a belga menekültek, akiknek egész kolóniája élt Torban. Mindenki szeretettel fogadta őket, az emberek házakat rendeztek be számukra, és mindent megtettek, hogy megkönnyítsék az életüket; majd később jött a szokásos reakció: nem tűntek elég hálásnak, sőt panaszkodni is kezdtek erre-arra, nem találták a helyüket ebben az idegen országban, és már nem is becsülték túl sokra őket. (…) Miért ne lehetne tehát belga az én detektívem – esetleg nyugalmazott rendőrtiszt, csak ne túl fiatal, legyen tapasztalata. Micsoda hibát követtem el! Az eredmény: az én elképzelt detektívem ma már több mint százévesnek kellene lennie.”
Agatha Christie nagy mesterdetektívje egy kicsiny, piperkőc, ám zseniális koponya lett: Hercule Poirot. Már első regényében szerepelt a különc, fura bajszú belga, nem titkoltan Sherlock Holmes szellemi gyermeke. Míg Sherlock Holmes – Arthur Conan Doyle detektívje – lábnyomok és más fizikai bűnjelek után kutatott, Poirot elveti ezt a szaglászó aprómunkát. Illetve rábízza a hivatásos rendőrökre. Ő az agymunka híve. A logika, de még inkább a pszichológia nagymestere: a bűncselekmény motivációja érdekli, a bűnöző, sok esetben még inkább az áldozat lélektana. A megunhatatlan figura megunhatatlan regények főszereplőjévé vált. Nagyszerűek a Poirot-féle zárófejezetek, melyekben a belga mesterdetektív összehívja a gyanúsítottak körét, és – mintha csak elfogulatlanul érdeklődő hallgatóság előtt beszélne – kifejti teóriáját a bűncselekmény miértjéről és mikéntjéről. A logikusan egymásba kapcsolódó gondolatok, mozzanatok és mondatok elvezetnek egy névhez.
Poirot-nak eredetileg egy segédje is volt az egyenes, korlátolt, fantáziátlan és pedáns Hastings kapitány személyében, akit vélhetőleg akkori férje ihletett. Hogy így volt-e, vagy sem, nem tudni, de a házaspár válása után Hastings kapitány is kimaradt a történetekből.
Az irodalom talán legnagyobb „tömeggyilkosa”
1926 Agatha Christie életének egyik fordulópontja volt: ekkor jelent meg Az Ackroyd-gyilkosság, mellyel elindult a világhírnév felé, és házassága is ekkor ment tönkre. A szakítás idején vesztette el anyját is, idegösszeomlást kapott, és két hétre eltűnt. A valós krimit azóta sem sikerült megfejteni: bár egy egész ország kereste, ma sem lehet tudni, merre járt és mit csinált. A válóper 1928-ban zárult le.
Két év múlva Mezopotámiába utazott, hogy feledje bánatát. Itt ismerkedett meg a nála tizennégy évvel fiatalabb Max Mallowan régésszel, akivel 1930 végére már össze is házasodtak, és negyvenhat évet éltek együtt.
A második világháború idején ismét egy kórházban dolgozott, az ötvenes évektől gyakran vett részt férje ásatásain Irakban és Szíriában. Mallowant tudományos teljesítménye elismeréseként 1968-ban lovaggá ütötték, felesége 1971-ben kapta meg hazája legmagasabb kitüntetését. Az idős hölgy ugyanabban az évben lábtörést szenvedett, egészségi állapota megromlott.
„A detektívtörténet megírásakor egy sajátos szenvedély, az ártatlanok megmentésének szándéka hajtja az írót, mert az ártatlanság számít, nem pedig a bűnösség. Íróként el tudok tekinteni a gyilkosok megítélésétől, és hajlamos vagyok azt hinni, hogy ilyennek születtek, náluk ez valamiféle születési rendellenesség, ami miatt talán sajnálnunk kellene őket – kíméletet azonban nem érdemelnek (…). És ijesztő látni, hogy manapság senkit sem izgat az ártatlanok sorsa.”- írta Agatha Christie, aki utoljára 1974-ben jelent meg a nyilvánosság előtt a Gyilkosság az Orient Expresszen című film bemutatóján, amelyen részt vett II. Erzsébet királynő is. Az irodalom talán legnagyobb „tömeggyilkosa” 1976. január 12-én halt meg wallingfordi otthonában.
