„S indúlok önnként a határra, / S bé-zárom éltem – a halálra / Már senkinek több jussa nints.” Dayka Gábort a felvilágosodás kori szentimentalizmus jeles képviselőjeként emlegeti az irodalomtörténet. A 250 éve elhunyt költő egész életműve belefér egy kis kötetbe.
DAYKA GÁBOR: A RETTENETES ÉJ-SZAKA
A barna felleg szárnyainn az Éj
A főldre borzasztó árnyékot hint:
A hóld tsillámló fényje bé-borúl:
Homályba süllyednek tsillagjaink.
A záporral terhes köd meg-szakad,
S özönbe fojtja a Természetet.
Nézzd! a gyilkos villám mint hembereg,
Mint tsattogtatja mennykövét alá
A zordon Ég! a pusztító tüzek
Hasítják a kősziklás bértzeket.
Az öldöklő villámok fényjinél
A halvány ortza rettegést mutat.
Fel-rémül ágyából a Babona,
S szentelt világgal űzi a halált.
Ím újra tsattan! és az ártatlan
Lelkét Kegyesse karján hörgi-ki –
Tovább, tovább kérlelhetetlen Ég!
Forgasd-fel a réműlt Természetet,
S szegezd rám élet-oltó nyíladat!
De jaj! meg-szűnt a gyilkos fergeteg,
A hóld ki-búvik a homály alól,
S a tsillagok halvány fényt hintenek,
Az Ég derűl; rémítő éjszaka!
Mert hólnap újra hajnalom hasad.
(1790)
Kazinczy Ferenc így íra le az ifjú Dayka Gábort: „Termete alacsony, de karcsú és a mi nagyon tünt szembe, oly erőltetés nélkül egyenes, mintha egész életét tánczmesternek kezei alatt töltötte volna. Lobogó sötétszög haja saját dísz volt alakján. Horgas, igen szép orra, a legszebb metszetű ajak, a legszelidebb domborodás nélkül lefolyó áll, hosszan elvonuló szemölde, nem épen sima, de tisztabőrű arcza, csontos, magas homloka, a legjátékosb kék szem, a leglelkesb kép festette nekem a múzsák és grátiák kedveltjét. Beszéde kevés. Szinetlen szerénység, figyelem mások iránt és annyi nyájasság, hogy első pillantással mindent elbájolt.”
Dayka Gábor költő 1769. március 21-én született Miskolcon, s szegénysége miatt papnak tanult. Előbb Egerben, majd Pesten, ahol nemcsak egy sor kiváló gondolkodóval, hanem a felvilágosodás eszméivel is megismerkedett. Annál fájóbb volt visszatérnie Egerbe, ahol akkortájt egy Szaicz Leó nevű vakbuzgó minorita szerzetes ostorozta a nyájtól elbitangoltakat. Szaicz egyszer átvizsgálta Dayka egy beszédét, és nem kevesebb mint hatvan eretnek tételt talált benne. Ez már a költőnek is sok volt, s otthagyta a szemináriumot. Talán a nemes bosszú is munkált benne, amikor hamarosan lefordította Abelard és Heloise híres szerelmi történetét. A klerikalizmusban csalódva elhagyta Egert is.
Rövid életében hat-hét nyelvet sajátított el, s 1787-től kezdett verseket írni. 1791–1795 közt Lőcsén tanított, ahol Kazinczy személyesen megkereste, de Kölcsey, Csokonai is becsülte induló költői munkásságát. Dayka egy ideig barátja, Vitéz Imre fogadta be otthonába Szikszón; innen a lőcsei tanár, Bodnár Antalhoz ment, ahol szállást és étkezést is biztosítottak neki. A fiatalember Bodnár gazdájának, Reich János árvapénztári felügyelőnek, fiatal szép leányával Zsuzsannával viszonyba kezdett, a jó barát, aki a közelítő veszélyt látta, kitagadta őt házából, de nem hűségéből és barátságából. Az iffjú költő átköltözött Lőcsére, élete végén pedig Ungváron tanított.
Daykát az irodalomtudomány a szentimentalizmus kiemelkedő lírikusának tartja, költeményeit elvontság jellemzi, amint egy kritikusa írja, nála „az érzelem függetlenedik az előidéző okoktól, és csak bizonytalan sejtelmekben rajzolódik ki”.
DAYKA GÁBOR: A TAVASZ
Nyájasbb artzúlattal arany szekerére fel-űlvén
Innepi fényt ereget Phoebus az ékes egen.
A fagyos Északnak zúgó fúvallati szűnnek
A bádjadt Zephyrek lengedezési között.
Harmatban feredett keblét a róza ki-fejti;
A vőlgy illatozó Májusi gyöngynek örűl.
A le-folyó kövitsen lassú patakotska tsörög-le,
S tsendes habjaival pázitos hantot öblít.
Fel-veszi télben el-hányt ékét a bánatos erdő,
Zöld árnyéka kies szenderedésre vezet.
Itt epedő hangonn a sérűlt fülmile gyász-dalt
Zengedez: ott a bús gerlitze jajnak ered.
Ím kezeit Pómóna gyümőlts-fáinkra ki-nyújtá,
A feselő bimbó ritka gyümőltsre mutat,
Hajnal hasad: gyapjas nyájával el-hagyja tanyáját
A daloló Pásztor, s friss legelőre siet.
(1792)
Kezdetben klasszikus mértékű, barokkos, rokokós verseket írt, később a nyugat-európai formát is alkalmazta. Becsülte az antikvitás értékeit, költészetében nagyon sokat használta az antik motívumokat. Legkiválóbb pályatársaihoz hasonlóan Dayka is magáévá tette a nemesi ellenállás eszméit, sok verse kurucos ízekkel fűszerezett. A nemzeti öltözet című költeményében pedig azokat gúnyolta, akik magyar ruhák helyett idegen öltözetet hordanak, külföldi divatoknak hódolnak. Legismertebb és sokak szerint legszebb verse A rettenetes éj amely egyben a szentimentális stílus kiváló példájául is szolgál.
Dayka költészetét alig ismerték kortársai – életében egyébként is csak néhány verse jelent meg -, aki viszont ismerte, az nagyra értékelte.
Kazinczy például – aki személyes jóbarátja is volt – igen nagyra tartotta művészetét, sokszor állította példaképül Dayka sorait irodalmi és nyelvújítási polémiáiban. Elismerően nyilatkozott Dayka verseiről a kor költőfejedelme, Csokonai Vitéz Mihály is.
Dayka halálosan beteg volt, s ezt persze tudta is. Egyik utolsó versében így írt: „Pályámat elfutottam. , / S indulok önkényt a határra, / S bezárom éltem; – a halálra / Már senkinek több jussa nincs.”
Végül Ungváron halt meg, tűdőbaja vitte el tragikusan fiatalon, 27 éves korában. Verseinek első gyűjteményes kiadása csak halála után látott napvilágot, Kazinczy jóvoltából. Kazinczy e kiadással – mint Toldi Ferenc írta – „…a szeretetre méltó költőnek, kinek műveit lángoló érzemény lelkesíti, az ő korában oly ritka kényes ízlés teszi kedvessé, emlékezetét az örök feledségből kiragadta”. Az eredeti helyesírást és nyelvi alakokat meghagyó költeményei a magyar költői nyelv 18. század végi állapotára, a nyelv fejlődésére, változására is felhívja a figyelmet.
