260 éve, 1760. december 29-én született Debrecenben Diószegi Sámuel botanikus, a magyar rendszeres növénytan megalapítója. Munkásságát a magyar nyelv legnagyobb tudora, Arany János is méltatta.
Diószegi Sámuel 1760. december 29-én született Debrecenben. A debreceni református kollégiumban folytatott teológiai tanulmányai után Hajdúböszörményben és Kecskeméten tanított, majd 1787-től a göttingeni egyetemen gyarapította teológiai és természettudományi ismereteit. Ez utóbbiak közül különösképpen a botanika érdekelte. Göttingenben ismerkedett meg Carl von Linné rendszerével, s határozta el átültetését magyar nyelvre.
1789-ben hazatért, s Hajdúnánáson, majd Hajdúböszörményben, 1803-tól pedig Debrecenben volt református lelkész. 1809-től a debreceni református egyházmegye espereseként és a tiszántúli református egyházkerület főjegyzőjeként tevékenykedett. Teológiai műveket írt, s részt vett a református énekeskönyv megreformálásában.
Hitéleti kötelezettségei mellett idejének nagy részét a botanika, a füvészkedés tudományának szentelte. Munkálkodását több tényező inspirálta: egyrészt a botanika, azaz a növénytan a kor kedves tudománya volt, melynek népszerűségét Linné munkálkodása még tovább növelte. Motiválta a vele való foglalkozást a gyakorlati szükség, az elmaradott magyar mezőgazdaság fejlődését elősegítő korszerű mezőgazdasági szakkönyvek hiánya, s ösztönzőleg hatott a gazdag füvészeti hagyományokkal büszkélkedő debreceni környezet is.
Diószegi Sámuel Debrecenbe való költözése után kezdett hozzá az első magyar növényhatározó elkészítéséhez, amelyben barátja, egykori kollégista társa, egyben sógora, Fazekas Mihály költő segítette. Közös munkájuk gyümölcse, az eredetileg Debreceni Flórának nevezett könyvecske 1807-ben látott napvilágot „Magyar füvész-könyv, mely a két magyar hazában található növényeknek megismertetésére vezet, a Linné alkotmánya szerint” címmel.
Művük, amelynek Elöljáró beszédét is együtt jegyezték a svéd Carl von Linné növénytani rendszerének tudományos eredményeit felhasználva, több mint 3000 magyarországi növény leírását tartalmazta ékes magyar nyelven. A szerzők nem kevesebbet vállaltak, mint a hazai botanika terminológiájának és nómenklatúrájának létrehozását. Összegyűjtötték a növényneveket, mintegy félezer új szakkifejezést alkottak. A nyelvújítás lázában elnevezéseikkel néha túllőttek a célon, de több mint 300 növénynevük ma is használatos. Az erőltetett (és persze meg sem honosult) újításra példa a szirmanyúlt, a magiszák és a türempikk elnevezések, a sikeresre a ma is használatos szirom, hímpor, bibe és porzó szakszavak.
A füvészkönyvből – a szakmai siker ellenére – kevés fogyott, a gazdák idegenkedtek attól, hogy „könyvből vessenek-arassanak”. A szerzők munkásságát az utókor ismerte el igazán, a magyar nyelv legnagyobb tudora, Arany János pl. így méltatta: „…óhajtani lehet, hogy aki még valaha nyelvünkben újít, azt a népnyelv, népi észjárás oly teljes ismeretével és oly romlatlan nyelvérzékkel tegye, mint Diószegi, Fazekas, Földi.”
Diószegi Sámuel megírta és élete utolsó évében kiadta a Magyar füvészkönyv gyakorlati részét, az Orvosi füvészkönyvet is. Ennek értékes függeléke, az első magyar szinonimaszótár, amely 1400-nál több népi növénynevet tartalmaz.
A botanizáló prédikátor 53 éves korában, 1813. augusztus 2-án halt meg szülővárosában.
