„Az ember tökéletlen lény. Néha többé-kevésbé képmutató, s az együgyűek ilyenkor azt mondják, hogy erkölcsös vagy erkölcstelen. Nem vádolom a gazdagokat a szegények kedvéért: az ember ugyanaz fönt, lent, középen” – írta a 220 éve született Honoré de Balzac, a világirodalom egyik legtermékenyebb írója, a realista regény megteremtőinek egyike.
„Balzac életműve szándékában is, megvalósításában is a legnagyobb méretű irodalmi alkotás, amit ember valaha is megpróbált. Az Emberi színjáték hömpölygő regényáradatát száznegyven műre tervezte, és több mint kilencven el is készült már, amikor írójuk alig ötvenegy éves korában meghalt. A regényeknek, elbeszéléseknek ez a zegzugos rendszere, amelyben mintegy kétezer alak él, nyüzsög, tolong, vágyódik sikerek és sikertelenségek között, úgy nőtt ki a romantikából, hogy alapja lett minden azóta való realista törekvésnek. Balzac előtt is akadtak már realista regények, de Balzac óta van realista regényirodalom.” (Hegedüs Géza: Világirodalmi arcképcsarnok)
Honoré de Balzac 1799. május 20-án született Tours-ban. A család eredeti nevét – Balssa – az író apja franciásította, s a nemesi származást jelző „de” szócskát is ő ragasztotta hozzá. Viszonylag sok idő kellett ahhoz, hogy az írás mellett döntsön, fiatalkorában különböző álnéven írt regényeket, de ezeket még nem tartotta magához méltónak, és nem mert kiállni velük a nyilvánosság elé.
Balzac jogot hallgatott, s egy ügyvédi irodában gyakornokoskodott, de 1819-ben felhagyott a jogi pályával és elhatározta, hogy író lesz. Különböző álneveken (Lord R’Hoone, Horace de Saint-Aubin) közepes regényeket kezdett írni, gyorsan és nagy mennyiségben, siker nélkül. Merész üzleti vállalkozásba is kezdett: nyomdát vásárolt, könyveket adott ki, de csődbe jutott, s ettől kezdve folyton bujkálnia kellett a hitelezők elől. Amilyen előkelő szerepet kapott saját életében a pénz, annyira foglalkoztatta, a pénzsóvárgás, a hatalomvágy és a szenvedély megjelenítése regényeiben. A Balzac által teremtett világ részletgazdagsága és regényes világa nem marad el a valóságtól, sőt azt jeleníti meg, méghozzá aprólékos részletességgel.
Minden érdekelte, és mindenről írni kívánt. Például 1827-ben – L’Empesé álnéven – A nyakkendőviselés művészete címmel írt értekezést a kor fontos kérdéséről, a nyakkendőkötés művészetéről. Az általa ajánlott két tucat kötésmód – az akkori idők divatjának megfelelően – jórészt a csokornyakkendőre vonatkozik. 1829-ben megírta a Huhogók című történeti regényét, amely kedvező fogadtatásra talált. Balzac első nagy sikere volt ez a Napóleon-kori történelmi változásokat felelevenítő, fordulatos kalandregény, amely izgalmas, több szálú romantikus cselekményével magával ragadja az olvasó figyelmét. A siker nem volt elég, a társasági életben is érvényesülni akart: költekezően élt, dandy-módon öltözködött, a legmagasabb körökhöz tartozó nőkkel kezdett szerelmi viszonyt. 1832 végén lelkes levelet kapott Eveline Hanska lengyel grófnőtől, akivel később hosszú, szenvedélyes szerelmi levelezést folytatott.
Balzac a bizonyíték arra, hogy a munkamánia nem újkeletű jelenség. Ismeretes, hogy a világirodalom egyik óriása, a nagy francia regényíró a munka „rabszolgájává” vált, megszállottan, mániákusan dolgozott. Szüntelenül alkotott, évente öt-hat regényt írt. Elképesztő munkatempójáról legendák szólnak: éjfél után egy órával rendszeresen ébresztőt kért, ezután reggel 8 óráig egyfolytában írt, majd csekély másfél óra alvást követően, ismét dolgozott délután 5 óráig, miközben hatalmas kávéadagokat fogyasztott el. Voltaképpen ezután „élt” volna estig, csakhogy a nyomdába kellett mennie korrektúrát javítani, üzletfeleivel tárgyalni és hivatalos látogatókat fogadni. Munka közben töméntelen feketekávét fogyasztott, rengeteget dohányzott, élni nem ért rá máskor, mint a néhány délutáni órában, amely szabadon maradt. Lelkében elmosódtak a valóság és a regényeiben megteremtett világ határai, regényalakjait gyakran összetévesztette élő emberekkel.
Balzac egyik leghíresebb és egyik legkülönösebb regénye az 1832-ben megjelent A szamárbőr. A szamárbőr jelképével magáról az életről beszél Balzac, az emberi életről szól kiapadhatatlan bőséggel, ötlettel, színnel, lendülettel; mindenről szól, ami eszmélés és enyészés között van: szerelmekről és csalódásról, nagyravágyásról és bukásról, pénzről és hatalomról.
1834-ben került az olvasók elé a Goriot apó, amelynek hősét Balzac maga nevezte „az apaság Krisztusának”. A mű ma is úgy él a köztudatban, mint egy szenvedő, kiszolgáltatott, mártírumot vállalt apa története, a lányai által kisemmizett, őket mégis az utolsó pillanatig szerető öregember regénye. A regény megértéséhez tudni kell, hogy a magára hagyott Goriot apót egyedül szánó, temetésén egyedül részt vevő Rastignac más Balzac-regényekben nagy karrieristaként szerepel, szalonok hőse, a legszebb nők kegyeltje, az élet igazi császára. A Goriot apó megjelenése után tűntek fel regényeiben a későbbi Emberi színjáték középponti alakjai, s vált véglegessé a nagy szándék: bemutatni az egész francia társadalmat, minden rétegét, minden foglalkozási ágát, minden vidékét. Továbbra is öt-hat regényt írt évente, köztük olyan remekműveket, mint az Eugénie Grandet (1833), a César Birotteau (1837), az Elveszett illúziók (1837-43), a Kurtizánok tündöklése és nyomorúsága (1839-47). 1842-ben jelentek meg első ízben összegyűjtve és rendszerező elvek szerint csoportosítva az Emberi színjáték addig elkészült darabjai.
„Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk” – mondja az Az élet iskolája című kisregényének egyik szereplője. A híressé vált gondolat természetesen nem matematikára vagy történelemre utal: a megfelelő magatartást, emberek és dolgok helyes kezelését kell elsajátítanunk.
Lázas és termékeny munkája közben utazott Oroszországban, Németországban, voltak szerelmi kalandjai, újabb, balul végződő üzleti ügyei. 1848-ban Párizsban érte a forradalom: nemzetgyűlési képviselő szeretett volna lenni, de csúfosan megbukott. 1849-ben jelöltette magát a Francia Akadémia tagjai sorába, ám mindössze Victor Hugo és Lamartine szavazott rá. 1850-ben, súlyos betegen feleségül vette szerelmét, Hanska grófnét, akivel éveken át csak levelek útján tartotta a kapcsolatot. Párizsba csak meghalni tért haza: 1850. augusztus 18-án, ötvenegy éves korában halt meg hashártyagyulladásban. Sírjánál a Pere Lachaise temetőben Victor Hugo mondott gyászbeszédet.
„Egy-egy nagyon nagy írónak mégis sikerül áthidalni a szakadékot elit és nagyközönség közt – írja Szerb Antal. – Ilyen a franciáknál Balzac, az angoloknál Dickens. Ezek az írók viszik diadalra a polgári társadalom szellemének igazán megfelelő irodalmi irányt: a realizmust.”
