„Az az igazán okos ember, aki nem saját, hanem más hibáiból tanul.” 135 éve, 1881. február 9-én hunyt el Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij orosz író, a világirodalom egyik legnagyobb alakja, a lélektani regény mestere.
„Sok nagy ember van, akinek élete semmiképpen nem áll arányban művével. Az ilyen illedelmes sorsok ábrázolójában beteges vágy ébred, hogy regényíró legyen. Hozzátesz, magyaráz, kifundál… Inkább a mesterségére gondol, mint az igazságra, inkább magára, mint hősére. Nem a nagy embert szolgálja, hanem azt állítja a maga szolgálatába. De Dosztojevszkij esetében az ember inkább hajlandó hibázni félénkségből, mint merészségből. Élete története annyira gazdag megrendítő szomorúságokban, csodálatos örömökben, hogy az ember kísértésbe esik, nem „regényesíteni”, inkább tompítani. Úgy tűnik föl, mintha ez a zseniális író a maga életét is regényeinek stílusában fogalmazta volna meg, mintha a maga életéből alkotta volna meg legszenvedélyesebb regényét.”
Moszkvában született 1821. november 11-én. Apját, a moszkvai szegénykórház orvosát 1839-ben saját jobbágyai verték agyon, ami hatalmas traumát okozott Dosztojevszkijnek, ekkortájt kezdődött epilepsziája. A pétervári Hadmérnöki Intézet hallgatójaként kezdett írni, első kisregényét, az 1845-ös Szegény embereket a kritika lelkesen fogadta. Az 1846 és 1849 közötti időszak pétervári témájú elbeszélései azonban mérsékeltebb sikert arattak.
1849-ben a francia utópista szocializmussal kacérkodó Petrasevszkij Kör tagjai között őt is letartóztatta a cári rendőrség. Golyó általi halálra ítélték, a vesztőhelyen azonban közölték, hogy a cár kegyelméből „csak” szibériai száműzetés vár rá. Az omszki erődbe került négy év kényszermunkára, majd Szemipalatyinszkban teljesített katonai szolgálatot. A száműzetés évei alatt vette feleségül a beteges és kissé egzaltált Maria Iszajevát, akivel hét évig élt boldogtalan házasságban.
Mihail Mihajlovics Bahtyin Dosztojevszkij poétikájának problémái című kötetében így jellemzi Dosztojevszkij írói technikáját: „Dosztojevszkij számára sosem az fontos, hogy mi hőse a világban, hanem elsősorban az, hogy milyen a világ hősében, és milyen a hős önmaga szemében.”
1859-ben visszatértek Szentpétervárra. Dosztojevszkij börtönélményei hatására mélyen hívővé vált, ifjúkori radikalizmusa helyébe a fennálló rend iránti tisztelet és az egyszerű emberek messiási küldetésébe vetett hit lépett. Vremja című lapjában jelentette meg a börtönévek iszonyatát felidéző Feljegyzések a holtak házából, majd a Megalázottak és megszomorítottak című regényeit. A művek sikere lehetővé tette számára, hogy ellátogasson Angliába, Németországba, Franciaországba és Itáliába. Nem sokkal később szerelme, Polina Szuszlova oldalán újra külföldre utazott, hogy leküzdhetetlen játékszenvedélyét kielégítse – ebből az élményből született később A játékos című kisregénye.
„Igen figyelemre méltó, hogy az emberiség jótevői, előrevivői nagyrészt félelmetes vérontók voltak.”
Az írót 1864-ben több csapás érte: meghalt felesége és bátyja, lapját betiltották, sokat veszített a szerencsejátékon, s hogy kikeveredjen az adósságokból, erejét megfeszítve dolgozott. 1866-ban befejezte Bűn és bűnhődés című regényét, amelynek alapötlete valószínűleg még a börtönévek alatt született meg benne. Ezzel a művével vált világhírűvé, s egyes kritikusok szerint, ha csak ezt az egyetlen regényt írta volna, akkor is a világirodalom egyik legnagyobb alakja lenne. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése ellentmondó információkkal látja el az olvasót. Jellemei nem interpretálhatóak egykönnyen, vagy legalábbis többféle módon magyarázható viselkedésük. Az író azzal, hogy nem nyújt teljes képet, arra kényszeríti olvasóját, hogy maga alakítsa ki saját véleményét, hogy rész vegyen a karakter elméjének rekonstrukciójában.
1867-ben feleségül vette Anna Sznyitkinát, akivel regényei gyorsírásos lejegyzése során ismerkedett meg. Felesége nagy szeretettel és melegséggel gondoskodott betegeskedő férjéről, külföldi útjaira is elkísérte.
Az író Firenzében fejezte be A félkegyelmű című regényét, 1872-ben megírta egyik legnagyobb hatású regényét, a megtörtént esetet feldolgozó Ördögöket, majd – már hazatérése után – A kamaszt, amely saját bevallása szerint is gyengébbre sikerült a többi nagyregényhez képest. Egy vidéki fiatalember felkerül a fővárosba. Túl érzékeny idegrendszere, különleges életfelfogása, hallatlan pénzvágya, szenvedélyes rajongó szerelme meghökkentő és kellemetlen kalandokba sodorja. Az író szinte félelmetes lélekelemzéssel fedezi fel, leplezi le a gondolatok, érzelmek, cselekedetek belső mechanizmusát. Felvonultatja kora társadalmának jellegzetes figuráit is: a regény bírálat, bírálata a pénz, a gazdagság után futó színes, kavargó tömegnek, amelynek méhében azonban már ott forronganak a tisztulást jelent: eszmék és áramlatok.
Az 1870-es évek végén egészsége megromlott, de még sikerült befejeznie A Karamazov testvéreket, amelyre egész életében készült. Néhány hónappal a regény megjelenése után, 1881. február 9-én Szentpétervárott meghalt.
