190 éve, 1833. május 15-én halt meg Edmund Kean, az angol színjátszás kiemelkedő alakja, akit Shakespeare-alakításai tettek híressé. Edmund Kean angol színész, a modern realista színjátszás egyik úttörője.
Keant kortársai minden idők legnagyobb Shakespeare-színészének tartották. A költő Coleridge mondta róla: „A színpadon látni őt olyan, mint villámfénynél Shakespeare-t olvasni”
Edmund Kean az egyik legnagyobb angol drámaszínész volt, zseni, akit nemcsak a Shakespeare-darabokban játszott zseniális játékáról, hanem nehéz természetéről is ismertek.
Születésének pontos dátuma nem ismert, valószínűleg 1789. március 17-én Londonban látta meg a napvilágot a vándorszínész Ann Carey és egy érzelmileg kiegyensúlyozatlan, nem sokkal később öngyilkosságot elkövető fiatal építészhivatalnok törvénytelen fiaként. Gyermekkorát legendák övezik, ezek legnagyobb részét később saját maga terjesztette.
Neveltetéséről nagybátyja, Moses Kean hasbeszélő és annak szeretője, a Drury Lane színházban kis szerepeket alakító Charlotte Tidswell színésznő gondoskodott. Tidswell mindenáron színészt akart faragni a fiúból, aki már négyévesen a színpadon állt mint Cupido egy balettben. Az akaratos gyermeket azonban nem sikerült megfegyelmezni, gyakran elcsavargott, bajba került, majd tizenöt évesen a saját lábára állt. A Richardson’s Theatre tagja lett, s több társulatot is megjárt, de az olyannyira áhított hírnév elkerülte. Ráadásul egy lovas mutatvány során leesett a lóról, ami miatt élete végéig sántított. 1808-ban feleségül vett egy színésznőt, akitől két fia született, egyikük, Charles maga is híres színész lett.
A reménytelen küszködés során Kean az alkoholban talált vigaszt, a csapások és a mellőzöttség viszont megedzették, hozzájárultak ahhoz, hogy művészileg megérjen. Kean a kor mércéje szerint alkalmatlan volt tragikus szerepek eljátszására: jóképűnek számított, de kis termetű volt, erőteljes hangja inkább parancsoló, mint dallamos volt. A korabeli színészi játék távolságtartó, szoborszerű stílusa inkább versmondáshoz hasonlított, az agilis Kean viszont a természetes stílust képviselte.
Életében a fordulat akkor következett be, amikor a csőd szélére került Drury Lane színház szerződtette. 1814. január 26-án Shakespeare A velencei kalmár című darabjában Shylockként léphetett a közönség elé. Mivel nem versenyezhetett a kor legnépszerűbb színésze, a kiváló megjelenésű, magas, behízelgő beszédű John Philip Kemble népszerűségével, célja nem az lett, hogy túlragyogja, hanem hogy elhomályosítsa riválisát. Shylockként a hagyományos vörös szakáll és paróka helyett fekete szakállat vett fel, és féktelen, henteskéssel felfegyverkezett gonosztevőként jelenítette meg az uzsorást. Az előadás hatalmas feltűnést keltett, a közönség szó szerint tombolt.
Kean ezután sorra játszotta a „gonosz szerepeket”, elsősorban Shakespeare-darabokban remekelt. Legemlékezetesebb alakításai a III. Richárd, a Macbeth, az Othello, a Lear király és a Hamlet voltak. Többször vendégszerepelt az Egyesült Államokban is.
Edmund Kean lett az úgynevezett természetes színjátszás úttörője,
a nézőkben azt a benyomást keltette, hogy nem játssza a szerepet, hanem ő maga a szereplő.
Váratlanul változtatta hangszínét és arckifejezését, de soha nem rögtönzött, minden mozdulatát alaposan megtervezte.
A korabeli feljegyzések szerint az Othellóban annyi hangszín- és beszédtempó váltást, szünetet, suttogást és kiabálást alkalmazott, hogy azt akár kottázni lehetett volna. A repertoárja nem volt túl széles: kiváló volt gonoszként, de nem tudott nagyvonalú, elegáns, érzékeny vagy komikus szerepeket eljátszani, Rómeóként egyenesen nevetségesnek bizonyult.
A színész Keant az emberek csodálták, de magánemberként elkövetett botlásai lassan aláásták népszerűségét.
Nem egyszer piszkos eszközzel harcolt riválisai ellen, látványosan mellőzte az előkelőségek társaságát, inkább kocsmákba járt. Egy londoni tanácsnok feleségével elkövetett házasságtörése miatt 1825-ben súlyos pénzbüntetést kapott, lejárató sajtókampány indult ellene, s a közönség lefütyülte a színpadról, ami szó szerint felemésztette az elismerésre kétségbeesetten vágyó színészt. Élete utolsó nyolc éve az alkohol rabságában telt, állapota rohamosan romlott, csak néha villant fel zsenialitásának egy-egy szikrája a színpadon.
Utolsó fellépésén, 1833. március 25-én Othellót játszotta, Jagót fia, Charles alakította. Az elgyötört színész előadás közben összeesett a színpadon, s néhány héttel később, 1833. május 15-én meghalt.
Keant kortársai minden idők legnagyobb Shakespeare-színészének tartották. A költő Coleridge mondta róla: „A színpadon látni őt olyan, mint villámfénynél Shakespeare-t olvasni”. Hírneve később sem halványult el. Alexandre Dumas és Jean-Paul Sartre drámát írt róla, 1961-ben pedig egy Broadway-musical főhőse volt.
