„Töprenkedő és egyben elemi szenvedélyességű lélek, aki belül csupa zűrzavar lehet s akiből mégis olyan hangok törnek föl, hogy megrezdül, aki hallja őket.” 135 éve, 1883. március 15-én született Zalaújlakon Egry József Kossuth-díjas festő és grafikus, „a Balaton festője”.
Szülei egy családi pereskedésben összes vagyonukat elvesztették, s koldusbotra jutva Budapestre költöztek. A nagyvárosi élethez nem tudtak alkalmazkodni, így itt is csak nyomorogtak, a gyermek Egry nyolcévesen néhány fillérért kosarakat cipelt a piacon. Rossz tanuló volt, az iskolából ki is maradt, ezután egy dekorációs műhelyben lett mindenes: itt derült ki, hogy ügyesen rajzol és fest.
„Ritka szépek Badacsony–Gulács környékén a vulkánikus hegyvonalak. Szóval gyönyörű a Balaton világa. Nem csoda, ha a legegyszerűbb hétköznap is ünneppé tud lenni benne. (…) Mert mint Spinoza mondja: azok, akik hozzájárulnak valami örök életű dolog létrehozásához, ők maguk is részesülnek az örökkévalóságban.” (Egry breviárium)
Már huszonegy éves volt, amikor megpróbált bekerülni egy müncheni képzőművészeti iskolába, de anyagi támogatás és megfelelő pártfogó híján csalódnia kellett. A betegeskedő fiatalemberre 1904-ben mosolygott rá a szerencse, amikor Lyka Károly támogatásával Párizsban kezdhetett tanulni. Itt sem talált magára, már az afrikai kivándorlás gondolatával foglalkozott, amikor néhány alkotását látva a Képzőművészeti Főiskola ösztöndíjat ígért számára. Beiratkozási díját Szinyei Merse fizette ki, Ferenczy Károly tanítványává fogadta, a visszahúzódó Egry azonban nehezen viselte a kötöttségeket és a tanárai is elégedetlenek voltak vele.
1907-ben műveivel kiváltotta az akadémia rosszallását és megvonták ösztöndíját. Ezzel főiskolai tanulmányai be is fejeződtek, a munkát azonban nem hagyta abba. Első önálló kiállítását 1909-ben rendezte meg. 1915-ben segédszolgálatra hívták be, de a gyönge egészségű művész meghűlt, lábadozni a badacsonyi kórházba küldték.
1923-ban a Nyugatban Elek Artúr így ír Egry József művészetéről:
„Egry József a nagyot akarók közé tartozott. Gondolkodó képzeletű festőnek ígérkezett, aki belső élményeit, a világról és az emberekről való nézeteit formai és színes szimbólumokban igyekszik megérzékíteni. A tájék hátteréül szolgált képeinek, az emberi alak fejezte ki rajtuk a cselekménnyé mozgalmasodott gondolati és érzésbeli tartalmat. A szociális érzés volt akkoriban az az energiaforrás, amely Egry képzeletét alkotásra hevítette, az életben kínlódó embert szerette szimbolikusan beleállítani a természet üde színei közé és a háttérben a jobb jövő reménységét derengően elébe varázsolni. Érdekes és eredeti elképzelések voltak azok a kompozíciós kísérletei. De inkább kísérletek, mint teljessé érlelt megvalósítások, mert mesterségének a fiatal festő még nem volt eléggé ura. Ez lehetett az oka annak, hogy képeit nem fejezte be teljesen, hanem félig vázlatnak hagyta meg, melyről a formakereső vonalak hálózatát sem törölte le. Aki az időbeli munkásságának eredményeit az egymást érő kiállításokon megfigyelte, az minden képén újabb nekikészülést látott, meg-megújuló, de előbbre, a teljesedés felé nem igen jutó ígéretet.”
Felgyógyulva Keszthelyen, majd 1928-ban Badacsonytomajban telepedett le, élete és művészete összekapcsolódott a magyar tengerrel. Megtalálta egyéni stílusát, számtalan helyen és módon örökítette meg a Balatont. Képeinek kedvelt motívumait – a végtelen víztükröt, a Badacsonyt, a hegyből és a vízből élő embereket – újra meg újra megfestette. Alkotásaira jellemző az impresszionizmus fényszeretete, a plein air frissessége és az expresszív drámaiság. Sajátos stílusához sajátos technikát is kidolgozott, az olajfesték és a pasztell kombinációját, az olajpasztellt.
A húszas években megrendezett kiállításait még mérsékelt érdeklődés fogadta, 1933-ban kiállított képeinek már nagyobb volt a sikere, a háború utáni új Magyarországon pedig elismert festő lett. 1945-ben Állami Nagy Aranyéremmel, 1947-ben Szabadság Érdeméremmel tüntették ki, 1948-ban első Kossuth-díjasaink egyike volt.
„Hová lett, merre járt, talán senkinek sem árulta el. Mikor évek multával végre ismét megjelent a nyilvánosság előtt (1922-ben, a „Belvederé”-ben) az arca más kifejezést mutatott, mint hajdan, a fiatalos csapkodás korszakában. Hogy a szótlanul elmúlt hosszú esztendők mivel teltek, azt néhány önarcképe sejtette meg. A maga fejét Egry régen is szerette modellül használni. Azon a kemény síkú római arcélű fejen fájó barázdákat szántottak a néma esztendők. Kígyózó árnyékos mélyedéseket: a gond, a gyötrődés és vívódás útját. S míg az ifjú művészt időnek előtte meghervasztották, a gúnyosság, a hitetlenség és a szomorúság vonalaival torzították el arcának formáit, ugyanakkor hajdani festői törekvéseit is letörölték képéről. Eltűntek azokról az atléta derekú ember alakok és a derűs színek, el a terek távlata és a harmónia vágya. Az új Egry, aki az esztendők tusájából megviselten, de meg is újhodottan került elő, nem harmónia kereső, mint volt a régi. Az új Egry tíz esztendő magányosságában fájó csalódások és kiábrándulások közben megtalálta magában azt, amit egész életében hasztalan keresett addig, a harmónia helyett az eredendő és föloldhatatlan diszharmóniát. (…) Töprenkedő és egyben elemi szenvedélyességű lélek, aki belül csupa zűrzavar lehet s akiből mégis olyan hangok törnek föl, hogy megrezdül, aki hallja őket.” (Elek Artúr: Egry József, Nyugat, 1923)
Az ötvenes évek elejének hivatalos kultúrpolitikája viszont már nem értékelte Egry alkotásait. A visszavonult, egyre súlyosabb beteg művész 1951. június 19-én halt meg a badacsonytomaji házban. Badacsonyi műteremvillájában 1973-ban nyílt meg az Egry József emlékmúzeum. Emlékkiállítása 1971-ben a Magyar Nemzeti Galériában, majd 32 évvel később az Ernst Múzeumban volt. 2007-ben a Kieselbach Galériában, majd a Volksbank galériájában nyílt egész életművét felölelő kiállítás.
Fotók: Kogart Ház, OSZK, MNG
