Egy arc az ARC-ról

Szerző: Kibelbeck Mara / 2013. szeptember 21. szombat / Kultúra, Képzőművészet

„Nincs mondanivaló. Kérdezni való van. Jó ez így?” – mondja Glázer Attila fotóművész, akinek egyik alkotása különdíjas lett az idei ARC-kiállításon. – Interjú

Egy arc három különböző szőrzettel, illetve hajzattal (vagy annak hiányával). Miről mesél a különbözőség? Mit akar az arc viselője és fotósa, Glázer Attila bemutatni plakátjával? Mivel lehet bemutatni hazánk társadalmi gondjait? Magyarországon ma hogy érezzük magunkat? Mi történt velünk? Vasárnapig még megtekinthető a 13. ARC közérzeti kiállítás a budapesti Ötvenhatösok terén, a volt Felvonulási téren.

Milyennek láttad az idei ARC pályázatot és a kiállítást?

Tudva azt, hogy milyen hangulat van ma Magyarországon, sejtettem, hogy sokan fognak pályázni. Azt is sejtettem, hogy a vér ciki dolgokra fognak legtöbben reagálni, mint pl. a trafik mutyi, mégis azt gondoltam, idén én is pályázok. Legfőképpen azért, mert az idén készített munkáim közül több is rezonált a kiírásra. Eddig sok olyan év volt, ami nem ihletett meg különösebben. Az eredmény pedig tényleg nagyon erős versenyt sejtet. Sok olyan plakát volt, amit magam is lefényképeztem, elküldtem ismerősöknek. Egyszerűen nem lehet megállni, hogy ne tájékoztassam az ismerőseimet arról, itt milyen jól működő, intelligens tükör mutat nekünk „valóságot”. Ezért is vagyok különösen büszke, hogy ilyen közegben értékelték ennyire a munkámat.

Erős anyagok voltak vagy kritikusak?

A legfontosabb, hogy végre éreztem, egyensúlyban van a humor, az átgondoltság, és a mondanivaló súlya. Nagyon pontos célzások, nagyon pontos találatok. Sőt, olyan kritikákat láttam leginkább, melyek nem csak a miniszterelnököt, vagy a pártját, de tömegek viselkedését kritizálja. A gond talán csak az, hogy azok nem jönnek el megnézni a kiállítást, akik – ha még van bennük emberség, önirónia, és realitásérzék – hihetetlenül elszégyellnék magukat. Vagy nem. Nem vagyok naiv.

Mi történt velünk? – ez volt az idei ARC pályázat és kiállítás hívószava. A nyertes alkotásod alapján nincs túl jó véleményed a velünk történt dolgokról.

Egyáltalán nincs. Hihetetlenül provinciális ország lettünk. Vicc tárgya vagyunk külföldön. Sokat járok külföldre, és előfordult már, hogy nem mondtam el, honnan jöttem…

Hogy látod, mi történik velünk?

Elszigetelődés minden téren. Nem azzal van problémám, hogy ki vezeti a Nemzetit vagy a Vígszínházat. A gond az a hihetetlen szakmaiatlanság, dilettantizmus, hogy egyáltalán valakinek az eszébe jut egy lapon említeni Eszenyi Enikőt, és Balázs Pétert. Tényleg fel sem foghatom. Ez szinte minden eszement dolgot jellemez.

A különdíjat nyert plakátod egyszerre provokálás, figyelemfelhívás, bemutatás és lehet, durván hangzik, de az ember arcába csapás is. Számodra mi az elsődleges mondanivalója a plakátnak?

Nincs mondanivaló. Kérdezni való van. Jó ez így? Tényleg attól vagyunk magyarok, hogy sikerült létrehoznunk száz féle, címkézett magyart és azokat versenyeztetjük? Lesz majd egy rangsor, hogy ki milyen magyar? Például a legalján lesz egy meleg, cigánygyerek, aki esetleg még állami gondozott is volt, és a legtetején csücsülnek majd a keresztény, egész családban felnőtt, legalább két gyereket vállaló…

Ugye érted, mire gondolok. Az abszurditásra próbálok fókuszálni. Talán ez a legerősebb vonal.

Hogy zajlott a plakát tervezése?

Durr-bele-bumm. Növesztettem a hajam és a szakállam, egyszer csak beugrott az ötlet. Felhívtam a fodrászomat, mikor ér rá. Ehhez igazítottam a fotózást. Elkészült az első kép, elmentem a fodrászhoz, még aznap elkészült a második, néhány nap múlva leborotváltuk a hajam, kész is lett a plakát.

Azonnal tudtad, mit szeretnél, vagy a közönségen próbálgattad a hatást, melyik üt nagyobbat?

Ez az egy verzió készült. Én nem sokat fotózok egyébként sem. Fejben születnek a dolgok, csak azt csinálom meg, aminek tényleg meg kell születnie.

Milyen koncepciót követtél?

A koncepció az volt, hogy a saját arcomat adom. Így hiteles. Nekem csak így. Ez nem exhibicionizmus, inkább felelősségvállalás, állásfoglalás, hitelesség kérdése.

Hogy látod, a hozzád hasonló megszólalással és megjelenéssel lehet javítani, változtatni az emberek világképén?

Csinálom a dolgom. Majd kiderül. Ha azon gondolkodnék, hogy mi lesz, nem csinálnám, amit éppen csinálnom kell. A mában élek, tényleg. A jövő is a sok mából épül. Nem gondolkodom a következményeken. Megölné a cselekvést. Relativizálná a meg sem született alkotásokat.

Mire alkalmas egy ilyen és ehhez hasonló kiállítás?

Szerintem el kell különíteni két dolgot. Ez egyrészt egy rendkívül demokratikus, mindenki számára nyitott, és az egyik legmagasabb szintű kreatív verseny. Ilyen szempontból betölti a funkcióját, amire szánták. A másik aspektus, hogy társadalmilag, politikailag milyen hullámokat ver.

Ha azt veszem, hogy találtam német, angol, és lengyel nyelvű cikkeket is róla, akkor is sok mindenre jó.

Ha azt mondom, inkább ennek a közel száz plakátnak kellene postán megérkezni az összes postaládába egy kiadványban, akkor mégiscsak naivnak mutatnám magam. Anno a díjazottak láthatóak voltak az ország minden területén, az óriásplakátokon. Ezt el tudod ma képzelni???

Október 16-án Helló Náci! címmel nyílik kiállítás a Három Hét Galériádban. Idézem a meghívót: „Nem maradt más megoldás számomra, mint ordító képekkel tiltakozni a kirekesztés, a címkézés, az örökös gyűlöletkeltés ellen.” Ennyire rossznak tapasztalod a helyzetet, vagy ennyire rossznak érzed?

Minden egy szűrőn keresztül érkezik hozzám is, én is hozzáteszek, elveszek belőle. De ne menjünk el a tények mellett. Az egyik legkirekesztőbb társadalmat sikerült kialakítanunk, így együtt, tíz millióan. Ismétlem, mindannyian.

Nagyon kevesen merjük vállalni, hogy a Világ, ami ilyen hihetetlen kavalkád lett, csodákkal ajándékoz meg a sokszínűségével. De azt is fel kell fognom, hogy sokakat megrémít ez a nyitott világ. És bizony, a legtöbben maradnának a jól megszokott múltban. Kínai bevándorlók, látható cigányok, meleg felvonulás nélkül. És most csak a felszínt kapargattam meg.

Idén három éves a galériád, ami nagy teljesítménynek számít. Ennyi idő alatt már kialakul egy kortárs galéria „életritmusa”. Sikerült elérned mindazt, amire vágytál, amikor elindítottad?

Szakmailag igen, anyagilag nem. Ezért éppen eladom a galéria bérleti jogát. Ennyi. Röviden. Ez a valóság.

Mi az, ami az embereket érdekli a fotóművészet terén?

Halványlila gőzöm sincs. Minden képekben érkezik hozzánk és nincs sok eligazító tábla. A giccs, ugyanúgy megy, mint a legmagasabb szintű munka. Nem itthon kell körülnézni, talán ez segítség.

Van egy tendencia, hogy újra analóg technikákat fedeznek fel sokan, bár ki tudja, lehet, ez is csak egy divat lesz.

Azzal, hogy hangosan demonstrálsz, egyszerre fejezed ki a dühöd, az elégedetlenséged és a buzdításod. Mi a legjobb eszköz a cél eléréséhez a fotóművészetet tekintve?

Egyszerűség, hitelesség, átgondoltság.