„Úgy képzelte, hogy okosan, tisztességesen és bátran kell végigélni az életet.” 180 éve született Émile Zola francia író, az irodalmi naturalista irányzat megteremtője, aki olyan barátokkal bírt, mint Cézanne, Manet, Pissarro, Flaubert és Maupassant.
Émile Édouard Charles Antoine Zola 1840. április 2-án született Párizsban. Még nem volt hétéves, amikor apja igen komoly adósságokat hátrahagyva meghalt. A nyomasztó anyagi gondok ellenére az ifjú Zola – egy ösztöndíj segítségével – gimnáziumban folytathatta tanulmányait, ahol többek között Paul Cézanne volt barátja és iskolatársa. Kiváló tanuló volt, elsősorban Comte és Taine filozófiai műveit és a romantikus írók, Hugo, Musset és George Sand regényeit olvasta. A matematikát azonban sehogy sem tudta megemészteni, így az érettségi vizsgán újra és újra elbukott, s nem sikerült bizonyítványt szereznie.
1859-ben anyjával Párizsba költözött, ahol két évig jobbára munka nélkül tengődött, ekkoriban keletkeztek első, sikertelen írásai. Neurózisát fokozta félresikerült kalandja egy Berta nevű műveletlen kurtizánnal, akit nem kevés romantikus hévvel megpróbált „felemelni a sárból”, persze sikertelenül. E kaland tanulságait az 1865-ös Claude vallomása című regényében összegezte.
„A kártyázás heve annyira elragadta ezt a nyers hímet, hogy még a nemi vágyat is kiölte belőle, teljesen a hatalmában tartotta Roubaud-t, aki csak a kártyában talált kielégülést. Nem azért játszott, mintha a lelkiismeretfurdalás kényszerítette volna feledésre; a megrázkódtatás után, mely tönkretette a házasságát s megrontotta az életét, végre megtalálta a vigasztalást, a mindent feledtető, önző boldogságot, melyben egyedül részesül; most minden alámerült ebben a szenvedélyben, mely tökéletesen lezüllesztette.” (Émile Zola: Állat az emberben)
1862-ben az Hachette kiadó értékesítéssel foglalkozó alkalmazottja lett, s csakhamar reklámfőnökké küzdötte fel magát. 1865-ben úgy döntött, hogy a továbbiakban újságírásból és írói munkából tartja fenn magát. Két évvel később megjelent romantikus bűnügyi regénye, a Marseille rejtelmei, majd 1868-ban az írói hírnevét megalapozó Thérese Raquin, melynek előszavában Zola először hirdette meg a naturalista irodalom néhány alapelvét. A remekművel nemcsak felrázta, de sokkolta is az olvasókat.
„- Elment az eszetek, hogy a politikán vesztek össze?… Ingyen cirkusz a politika! Érdekel az minket?… Rakjanak oda, akit akarnak, királyt, császárt, tudomisénkit, én akkor is megkeresem a magam öt frankját, s eszem és alszom, nem igaz?… Hülyeség az egész!” (Émile Zola: A Patkányfogó)
Ebben az időben fogant meg benne egy Balzac Emberi színjátékához hasonló, nagy ívű regénysorozat-terve, amely – az író eredeti elképzelése szerint – tíz kötetben mutatta volna be a korabeli társadalom kialakulását egy család fejlődéstörténetének tükrében. A heves vérű, feltörekvő Rougonok és a terhelt, alkoholizmusra hajló Maquard-ok történetét feldolgozó ciklus, mely eredetileg az Egy család története a Második Császárság idején munkacímet viselte, végül 1893-ban készült el húsz kötetben. A monumentális műben Zola szándéka szerint egyfelől az öröklődés törvényeitől meghatározott családi „mikrokozmoszt”, másfelől az 1852 és 1870 közötti időszak társadalmi, gazdasági és szellemi miliőjét kívánta bemutatni, több-kevesebb sikerrel. Megvalósításán Zola példás buzgalmú hivatalnokként szorgoskodott: szobájában központi helyen és jól látható betűkkel a „Nulla dies sine linea” (Ne múljék el nap írás nélkül) felirat késztette állandó munkára, gyakorta egyszerre két regényén is dolgozott, ami oka lehet esetleg annak, hogy az igazán nagy sikert arató remek regények mellett, mint A patkányfogó, a Nana, a Hölgyek öröme és a Germinal, akadnak a ciklusnak gyengébben sikerült darabjai is.
A regényírás mellett bámulatosan termékeny újságírói munkát végzett, 1875-től – Turgenyev barátsága révén – rendszeresen publikált a szentpétervári Vesztnyik Jevropiban is. A szinte emberfeletti munka az elismertségen túl az anyagi jólétet is meghozta számára, a Párizs melletti Médanban házat vásárolt. 1893-ban megkapta a Becsületrend tisztje kitüntetést, ám az Akadémia halhatatlanjai közé soha nem sikerült bejutnia.
„Fölfedezte, hogy nem tudnak ellenállni az olcsóságnak, fölöslegesen is vásárolnak, ha azt hiszik, hogy előnyös üzletet kötnek; erre a megfigyelésre alapította az árleszállítások rendszerét, egyre olcsóbban adta a nyakán maradt árukat; inkább eladta veszteséggel is, híven ahhoz az elvéhez, hogy az árukészletet minél gyorsabban fel kell frissíteni. Aztán még mélyebben behatolt az asszonyi szívbe, kitalálta a „visszaadást”, a jezsuita hódító módszer remekét. „Csak tessék elvinni, nagyságos asszony, majd visszavesszük.” És az asszony, ha még ellenállt, ebben utolsó mentséget talált, megvolt a lehetősége, hogy jóvátegye a bolondságát: elvitte az árut, s a lelkiismerete nyugodt volt. A visszaadás és az árleszállítás ezzel polgárjogot nyert a modern kereskedelem hagyományos gyakorlatában.” (Émile Zola: Hölgyek öröme)
Már javában dolgozott A három város című, erősen antiklerikális trilógiáján, mikor Dreyfus kapitány hívei meggyőzték a kémkedés címén elítélt tiszt ártatlanságáról. 1898 januárjában az Aurore című lapban megjelentette J’accuse (Vádolok) című nyílt levelét, amiért rágalmazás címén egyévi börtönre ítélték, s megfosztották a Becsületrendtől is. Ekkor Londonba menekült, ahonnan 1899 júniusában tért vissza, zsebében A négy evangélium című ciklus tervével, amely azonban befejezetlen maradt. Halálát, melyet 1902. szeptember 29-én éjszaka gázszivárgás okozott, a mai napig szándékosan előidézett balesetnek tartják.
Temetésén Anatole France búcsúztatta az írót, mondván „benne testesült meg egy pillanatra az emberiség lelkiismerete”. A montmartre-i temetőben kapott díszsírhelyet. 1908-ban hamvait a Panthéonban helyezték el, az 1921-ben alakult Zola Társaság pedig a húszas évek óta minden év október első vasárnapján Médanban gyűjti össze az író híveit.
