„A rossz szív még a legszebb arcot is úgy elrútítja, hogy rosszabb lesz, mintha csúnya volna” 195 éve született Emily Brontë, akinek egyetlen regénye, az Üvöltő szelek ma a világirodalom egyik legismertebb műve.
„Most tudom csak, milyen kegyetlen voltál… kegyetlen és hamis! Miért nem kellettem neked, Cathy? Miért cselekedtél szíved ellenére, Catherine? Egy szóval sem tudlak vigasztalni. Megérdemelted sorsodat. Önmagad gyilkosa lettél. Igen, most már ölelhetsz, sírhatsz, könyöröghetsz csókjaimért és könnyeimért: mindez csak kárhozatodra válik. Szerettél… mi jogon áldoztál fel, felelj, mi jogon! gyarló vonzalmadnak, melyet Linton iránt éreztél? Amit sem a nyomor, sem a bűn, sem a halál, sem Isten, sem Sátán nem tudott volna elérni: hogy mi valaha egymástól elválhassunk, azt te saját jószántadból, önként megvalósítottad. Én nem törtem össze a szívedet, magad törted darabokra, s ezzel összetörted az enyémet is. Csak annál rosszabb számomra, ha erős vagyok. Miért éljek még? Milyen élet lesz az enyém ha… Ó, Istenem! Te talán akarnál élni, ha már lelked a sírba szállt?” (Emily Brontë: Üvöltő szelek)
A három lány és Gondal királysága
195 éve, 1818. július 30-án született Thorntonban Emily Brontë angol írónő, az Üvöltő szelek című regény szerzője. A fiatalon elhunyt írónő, a világtól elzártan élő papkisasszony az emberi lélek legmélyebb rétegeibe tudott behatolni és gyönyörűen megfogalmazni mindazt az érzelmet és gondolatot, amire rátalált.
Hatgyermekes lelkészcsalád sarja volt, apjuk, Patrick Brontë: szerette a művészeteket, maga is verselgetett, s írásai megjelentek különböző lapokban. 1820-tól Haworthban élt a család, a négy idősebb lány, köztük Emily Jane Brontë is egy szegény lelkészlányok számára fenntartott internátusban tanult. Anyjuk és a két idősebb nővér halála után Emily és Charlotte visszakerültek Haworthba, ahol nagynénjük segédkezett a gyerekek nevelésében. A három lány és bátyjuk szegényes gyermekkoruk feledtetésére sajátos mesevilágot álmodtak maguknak, romantikus történeteket írtak és meséltek egymásnak, képzeletjátékokat játszottak, Emily versei a mesebeli Gondal királyságról szóltak.
Apjuk gazdag könyvtára is rendelkezésükre állt, igen széles műveltségük alapjait itt szerezték. 1835-ben Emily egy Roe Head-i iskolába került, de honvágya miatt néhány hónap után ismét otthon volt, s részt vett a ház körüli teendők ellátásában. 1837-ben nevelőnő lett egy Halifax közeli nőiskolában, de gyakorlatilag rabszolgamunkát végzett, így hat hónap után innen is visszatért.
1842-ben Charlotte-tal együtt tapasztalatszerzés és nyelvtanulás céljából egy brüsszeli magániskolába jártak, s azt tervezték, hogy Haworth-ban nyitnak hasonló intézményt. Két évvel később megvalósulni látszott a terv, ám végül az eldugott település nem vonzott diákokat.
Az Üvöltő szelek
„De bizonyára te is sejted, mint mindenki, hogy van vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még. Mi végre teremtettem volna, ha egész valómat magába foglalná az, amit itt látsz? Nagy fájdalmaim ez életben Heathcliff fájdalmai voltak; figyeltem és átéreztem őket kezdettől fogva. Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa tovább élnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének. Linton iránti szerelmem olyan, mint a fa lombja. az idő, tudom jól, meg fogja változtatni, amint a tél is megváltoztatja a fákat. Heathcliff iránti szerelmem olyan, mint a sziklakéreg a föld alatt; kevés látható örömet nyújt, de nem lehet mással helyettesíteni. Nelly, én Heathcliff vagyok!”(Emily Brontë: Üvöltő szelek)
1845-ben Charlotte felfedezte Emily néhány, jelentős költői tehetségről tanúskodó versét, s kezdeményezte húgainak, Emilynek és Anne-nek, hogy közös verseskötetet jelentessenek meg, természetesen álnéven. Ez egyrészt a diszkréciót segítette, másrészt a kritikusok nőkkel szembeni előítéleteit próbálta kiküszöbölni. A kötet Currer, Ellis és Acton Bell versei címmel meg is jelent, ám nem aratott sikert, mindössze két példány kelt el belőle. A lányokat azonban nem csüggesztette az érdektelenség, s 1847-ben megjelent egy-egy regényüket tartalmazó kötetük, benne az Üvöltő szelek. A zord yorkshire-i tájon játszódó, végletes szenvedélyeket és vágyakat ábrázoló, torz lelkületű karaktereket felsorakoztató mű újszerű, a kronologikus sorrendet nem követő szerkezetével meglepte a kritikusokat: értetlenül fogadták ezt a „rendhagyó”, a korban elvártaktól merőben szenvedélyesebb és szókimondóbb regényt.
1848 szeptemberében meghalt Branwell, s a zord körülmények közt zajló temetésén Emily megfázott és tüdőbajt kapott. Az orvosi segítséget elutasítva néhány hónapos betegeskedés után, december 19-én ő is meghalt.
Emily és tehetsége elfogadtatása a nővérre, Charlotte-ra maradt, aki hogy saját regényét elismerjék jóformán mentegetni, magyarázni, szépíteni próbálja ezt az elemi erejű, jóformán a semmiből kiszökkent alkotást – az Üvöltő szelek második kiadásához, 1850-ben írt előszavában „primitív műhelyben, egyszerű szerszámokkal” készült, gránittömbből durván faragott szoborhoz hasonlítja immár halott húga regényét. Később, már Emily halála után egyesek azt is állították, hogy az olykor brutális és erotikus művet nem is a finom lelkű lelkészlány, hanem az ópium és alkohol fogságából szabadulni képtelen báty, Branwell írta, ez azonban merő mendemonda.
„Mi az, ami nem őt juttatja eszembe? Nem nézhetek erre a padlóra anélkül, hogy lábának nyomát ne látnám rajta. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényeiben. Jelentéktelen férfi- és női arcok, a saját arcom, mind gúnyosan őrá emlékeztetnek. Az egész világ körülöttem azt bizonyítja szüntelen, hogy létezett, és én elvesztettem őt!” (Emily Brontë: Üvöltő szelek)
A műből több tévéfeldolgozás és mozifilm is készült, az 1939-es William Wyler rendezte moziban Merle Oberon, Laurence Olivier és David Niven játszotta a főszerepet, az 1992-es változatban Juliette Binoche és Ralph Fiennes játékát csodálhattuk.
