„A királyt meg a királynét meg a királyfit megölték, és most a királykisasszony uralkodik. A férfi, aki szerette a királyát meg a királynőjét, úgy érezte, hogy túl rövid úton tették el őket láb alól.” F. Scott Fitzgerald Az ólomkristály és egyéb írások kötetéből közlünk részletet az Európa Kiadó ajánlásával.
Egy érett, érzékeny ember természetes állapota a jól kifejlett boldogtalanság.
Francis Scott Fitzgerald az 1920-as években üstökösként tűnt fel az amerikai irodalom egén, s éppoly hirtelen szállt le újra az ismeretlenségbe. Az utóbbi időben azonban világszerte reneszánszát éli, s Hemingway mellett őt tartják az amerikai novellaírás legnagyobb XX. századi mesterének. Teljes joggal: a kötetünkben szereplő válogatott novellák kivétel nélkül feledhetetlen remekművek. Hőseik az „elveszett nemzedék” tagjai, akik az első világháború után győztesen tértek vissza az európai harcmezőkről, s mivel nem találták helyüket hazájukban, nem láttak maguk előtt értelmes életcélt, látványosan siratták el ifjúságukat, a puritán-pionír Amerika eszményeit, s szenvedélyes-botrányos szerelmekben, féktelen italozásban, sportban kerestek menedéket, feloldódni a néger dzsessz első virágkorában a muzsikához menekültek.
Az író maga sem sokban különbözött hőseitől: novellái tele vannak önéletrajzi vonatkozásokkal, kifejezik a pályakezdés ujjongó örömét, a kiábrándulást, idegösszeomlást, alkoholizmust, a küzdelmet a gyógyulásért s utolsó éveinek filozofikus-ironikus hangulatát. Nagy író, nagy sors, izgalmas, művészi kordokumentum és letehetetlen olvasmány: így summázható Fitzgerald élete és műve, ez csillan meg – mintegy tükörcserépben – a kötetünkben található novellákban.
F. Scott Fitzgerald: Az ólomkristály és egyéb írások
(Részlet a könyvből)
A MŰASZTALOS ELŐTT
Az autó megállt a Tizenhatodik utca és egy elég szegényes sikátor sarkán. A hölgy kiszállt. A férfi és a kislány a kocsiban maradt.
– Megmondom neki, hogy húsz dollárnál többe nem kerülhet – mondta a hölgy.
– Jó. Megvan a tervrajz?
– Hogyne… – a hölgy beletúrt a hátsó ülésen heverő retiküljébe – illetve, most már megvan.
– Dites qu’it ne faut pas avoir les forts placards – mondta a férfi. – Ni le bon bois.1
– Jó.
– Ne beszéljetek franciául – mondta a kislány.
– Et il faut avoir un bon magasság. L’un des Murphys était, comme ça.2
Kinyújtotta a kezét, mintegy másfél méterre a földtől. A hölgy kinyitotta a Műasztalos feliratú ajtót, s egy kis lépcsőn megindult az emeletre.
A férfi és a kislány nem nagy érdeklődéssel nézett körül. Mindenütt vörös téglák, jellegtelenség, nyugalom. Feljebb az utcán egy-két néger foglalatoskodott valamivel, néha elhaladt mellettük egy-egy autó. Szép idő volt, november.
– Te – fordult a férfi a kislányhoz –, szeretlek.
– Én is szeretlek téged – mondta a kislány udvariasan mosolyogva.
– Ide hallgass – folytatta a férfi. – Látod ott szemben azt a házat?
A kislány odanézett. A házban üzlet volt, mögötte lakás. A függönyök majdnem egészen elrejtették, de valami kis mozgás azért érződött mögülük. Az egyik ablakon minden második percben ide-oda csapódott a zsalugáter. Sem a férfi, sem a kislány nem látta még soha ezt a helyet.
– Ott a függönyök mögött egy tündérkirálylány lakik – mondta a férfi. – Innen nem láthatod, pedig ott van, ott rejtegeti egy óriás. Tudod, mi az, hogy óriás?
– Tudom.
– És a gyönyörű királykisasszonynak hosszú aranyhaja van.
Mindketten a házat nézték. Az ablakban hirtelen felvillant valamennyi egy sárga ruhából.
– Ez ő – mondta a férfi. – Akik ott laknak, az óriás parancsára őrzik. A király és a királyné is az óriás rabságában sínylődik ezer mérfölddel a föld alatt. A királylány nem szabadulhat ki, amíg a királyfi meg nem találja a három… – Elakadt a hangja.
– Micsodát, apu? A három micsodát?
– A három… Oda nézz! Megint ott van.
– A három micsodát?
– A három… a három követ, amivel ki lehet szabadítani a királyt meg a királynét.
A férfi ásított.
– És aztán?
– Aztán idejön, és háromszor bekopog minden ablakon, és akkor kiszabadul a királylány.
A hölgy kidugta a fejét a műbútorasztalos emeleti ablakán.
– Várni kell – kiáltotta le hozzájuk. – Istenem, milyen szép idő van!
– És aztán? – kérdezte a kislány. – Miért akarja az óriás ott tartani?
– Mert nem hívták meg a keresztelőre. A királyfi már meg is találta az egyik követ Coolidge elnök gallérdobozában. Most Izlandban kutatja a másodikat. Valahányszor megtalál egy követ, az a szoba, ahol a királykisasszonyt fogva tartják, hirtelen kék színű lesz. Hűha!
– Mi az, apu?
– Ebben a pillanatban, ahogy elfordultál, láttam, hogy kék lett a szoba. Ez azt jelenti, hogy megkerült a második kő.
– Hűha! – mondta a kislány. – Oda nézz! Megint kék lett. Ez azt jelenti, hogy a harmadik követ is megtalálta.
A férfi érdeklődését kezdte felkelteni a verseny, óvatosan körülnézett, és feszült hangon kérdezte:
– Te is látod, amit én látok? Ott jön az utcán… maga az óriás, álruhában… tudod, más alakban, mint Mombi az Oz-ban.
– Tudom.
Mindketten figyeltek. A kisfiú – nagyon kicsi volt, és nagyon nagyokat lépett – odament a ház kapujához, és bekopogott; senki sem felelt, de ő úgy látszik, nem is várta s nem érte nagyobb csalódás. Zsebéből kivett egy darab krétát, és rajzolni kezdett az ajtócsengő alá.
– Varázsjeleket ír oda – súgta a férfi. – Nagyon fontos neki, hogy a királylány ne mehessen ki azon a kapun. Biztosan tudja, hogy a királyfi már kiszabadította a királyt meg a királynét, és nemsokára eljön a királykisasszonyért.
A kisfiú még ott ácsorgott egy percig, aztán az egyik ablakhoz ment, és bekiáltott egy szót – nem értették, hogy mit. Kisvártatva egy asszony feltárta az ablakot, és válaszolt a kisfiúnak – szavait elfújta a friss szél.
– Azt mondja, hogy lakat alá tette a királykisasszonyt – magyarázta a férfi.
– Nézd az óriást – mondta a kislány. – Az ablak alá is varázsjeleket ír. Meg a járdára is. Miért?
– Hát azért, ugye, mert nem akarja, hogy a királylány kiszabaduljon. Azért is táncol. Ez is varázslat… bűvös tánc.
Az óriás eltávozott, nagyon nagy léptekkel. Két férfi átment az utca egyik oldaláról a másikra, majd eltűntek.
– Kik ezek, apu?
– A király katonái. Azt hiszem, a hadsereg a Piac utcában gyülekezik, be akarja keríteni a házat. Tudod, mi az a bekerítés?
– Tudom. És azok az emberek is katonák ott?
– Azok is. És azt hiszem, hogy az az öreg ott hátul maga a király. Azért tartja magát olyan görnyedten, hogy az óriás szolgái ne ismerjék fel.
– És ki az a néni?
– Egy boszorkány, az óriás barátnője.
A zsalugáter nagy lármával becsapódott, aztán lassan kinyílt újra.
– Ezt a jó meg a rossz tündérek csinálják – magyarázta a férfi. – Láthatatlanok, de a rossz tündérek be akarják csukni a zsalugátert, hogy ne láthasson be senki, a jók meg ki akarják nyitni.
– Most a jó tündérek győznek.
– Bizony. – A kislányra nézett. – Te vagy az én jó tündérem.
– Igen. Oda nézz, apu! Ki az az ember?
– Az is a király katonája. – Az ékszerboltos Miller úr segédje nem éppen harcias tartásban ment el az utcán. – Hallod a fütyülést? Ez azt jelenti, hogy már gyülekeznek. Figyelj csak… most már a dob is szól.
– Az ott a királyné, apu. Oda nézz. Ugye, hogy a királyné?
– Nem, az egy idegen lány, és Televízió kisasszonynak hívják. – A férfi ásított. Egy kellemes dolog jutott az eszébe, ami tegnap történt. Elgondolkozott. Aztán megint a kislányra nézett, s látta, hogy tökéletesen boldog. Hatéves volt és nagyon szép. A férfi megcsókolta.
– Az az ember, aki a jégtömböt cipeli, szintén a király katonája – mondta. – A jeget rá fogja tenni az óriás fejére, hogy fagyjon meg az agya, és soha többé ne tehessen rosszat.
A kislány szemmel követte a jegest. Mások is jöttek-mentek az utcán. Egy sárga köpenyes néger szállítókocsit vezetett, ez állt rajta: Del Kárpitos Rt. A zsalugáter megint becsapódott, majd lassan kinyílt.
– Nézd, apu, megint a jó tündérek győznek.
A férfi már elég öreg volt ahhoz, hogy tudja: ez is emlék lesz, a csendes utca, a kellemes idő s a gyerek szeme előtt lejátszódó rejtelem, amelyet ő teremtett, de amelynek a fényét és szövetét ő maga soha többé nem láthatja vagy tapinthatja. Ahelyett újra megérintette kislánya arcát, s fizetségül még egy kisfiút meg egy arra sántikáló férfit szőtt bele a mesébe.
– Te, én úgy szeretlek – mondta.
– Tudom, apu – felelte a kislány szórakozottan. Most megint a házra bámult. A férfi egy pillanatra behunyta a szemét, és megpróbálta ugyanazt látni, amit ő, de hiába: azoktól a rongyos függönyöktől már nem szabadul többé soha. Csak a fel-felbukkanó négerek, a kisfiúk és a szép idő emlékeztették a múltbeli bűvösebb reggelekre.
A hölgy kijött a műasztalos boltjából.
– Hogy sikerült? – kérdezte a férfi.
– Jól. Il dit qu’il a fait les maisons de poupée pout les Du Ponts. Il va le faire.
– Combien?
– Vingt-cinq.3 Sajnálom, hogy annyit kellett várnotok.
– Oda nézz, apu, megint mennyi katona!
Elindultak. Néhány kilométer után a férfi megfordult, s azt mondta: – Rendkívül érdekes dolgot láttunk, amíg bent voltál. – Röviden elmesélte a történetet. – Kár, hogy nem várhattuk meg a felmentő sereget.
– De hiszen megvártuk – kiáltotta a gyerek. – A felmentő sereg ott volt a szomszéd utcában. És az óriás holtteste ott fekszik azon az udvaron. A királyt meg a királynét meg a királyfit megölték, és most a királykisasszony uralkodik.
A férfi, aki szerette a királyát meg a királynőjét, úgy érezte, hogy túl rövid úton tették el őket láb alól.
– Hősnő nélkül neked semmit se ért az egész – mondta egy kissé ingerülten.
– Majd férjhez megy valakihez, és akkor az király lesz.
Továbbhajtottak, szórakozottan. A hölgy a babaházra gondolt, mert ők szegények voltak, s ő nem kapott ilyet gyerekkorában, a férfi arra gondolt, hogy kis híján egymillió dollár a vagyona, és a kislány a sok furcsaságra gondolt, ami ott esett meg a sikátorban, ahonnan eljöttek.
RÉZ ÁDÁM FORDÍTÁSA
1 Mondd meg, hogy nem kell olyan erős szekrény. Sem jó minőségű fa.
2 És legyen megfelelő a magassága. Murphyéknál az egyik ilyen volt.
3 Azt mondja, Du Pont-éknak is csinált már babaházakat. Meg fogja csinálni. – Mennyiért? – Huszonötért.
