Fabio Volo: Ráadásnap

Szerző: Cultura / 2012. szeptember 5. szerda / Kultúra, Irodalom

„Mint egy határozott időre szóló szerződés. Az öt év végén, ha még mindig szeretjük egymást, meghosszabbítjuk, ha nem, helló. Így az ember jobban odafigyel, és nem felejtkezik meg bizonyos dolgokról.” – Részlet Fabio Volo regényéből az Európa Kiadó ajánlásával

Nem az a kérdés, hogy mennyit kell várni, hanem hogy kire vár az ember
Ébresztő, kávé, villamos, iroda, konditerem, pizza, mozi, szex – ex…
Giacomo megrögzött agglegény. Harmincöt évesen egyszerre kisfiú és macsó, nagydumás nőcsábász, afféle „érzelmi fogyatékos”, akinek minden nő tetszik – csak ne maradjon sokáig!
Egy napon munkába menet a villamoson megpillantja Michelát, aki épp az ellentéte: túlságosan komoly, igényes, neki senki sem elég jó. Menekülnek is előle a férfiak. Bár két hónapig együtt villamosoznak reggelente, Giacomo sem meri lerohanni, mi több, ez eszébe sem jut. Mikor végre összeismerkednek, kiderül, hogy a lány másnap Amerikába költözik. Giacomo attól fogva nem találja a helyét. Utánamegy New Yorkba. Kitalálnak egy játékot, hogy, úgymond, összecsiszolják kettejük igényeit. Kilenc napot fognak együtt tölteni a legkomolyabb szerelem és összetartozás jegyében. Kilenc nap édes élet, egy perccel sem több. Hosszú távra tervezni, komolykodni tilos!
Így indul ez a mai románc egy érzelmi fogyatékossal.

Fabio Volo ismert olasz színész, riporter, író és újságíró. Olaszországban eddig hat regénye jelent meg, a Ráadásnap ezek sorában a negyedik. Öniróniával teli, könnyed, vicces, mégis tartalmas olvasmány, amelyben gyakorlatilag minden téma terítékre kerül: ébresztő, kávé, villamos, iroda, konditerem, pizza, mozi, szex, ex – satöbbi…
Az író főszereplésével film is készült belőle.

Fabio Volo: Ráadásnap
Részlet a könyvből

– Úgy fogok rád emlékezni, mint arra a fiúmra, akivel a legjobb zenéket hallgattam.
– Ha választhatok, inkább úgy emlékezz rám, mint akivel a legjobb volt szeretkezni. Tudod, én ilyen ősember vagyok.
– Hát, meglátjuk, nagy a konkurencia.
– Majd odateszem magam. És te, hogy szeretnéd, hogy emlékezzek rád?
– Úgy, hogy én voltam az, akivel a legszebbnek érezted magad. Vagy aki a legszexisebb volt.
– Jó úton haladsz, de neked is van konkurenciád.
– Milyen érzés a pasimnak lenni?
– Egyelőre jó.
– Szerintem a házasságoknak is kellene hogy legyen egy lejárati dátumuk.
– „Kilencnaponta frissítendő”?
– Nem, kilenc nap túl kevés, mondjuk inkább pár év, mit tudom én, öt. Mint egy határozott időre szóló szerződés. Az öt év végén, ha még mindig szeretjük egymást, meghosszabbítjuk, ha nem, helló. Így az ember jobban odafigyel, és nem felejtkezik meg bizonyos dolgokról.
Aznap este megkérdeztem tőle, mit szeret bennem. Hát, egy csomó dolgot.
– A kedvességed. Azt, hogy nem titkolod, és nem csinálsz úgy, mintha másmilyen lennél, nem játszod a magabiztosat, hanem őszintének tűnsz. Bár még korai ilyet mondani. És romantikus vagy, annak ellenére, hogy azt mondtad, sok kalandod volt és kevés kapcsolatod.
– Mondtam már, hogy megakadályozták, hogy romantikus legyek.
– Tetszett, ahogy a villamoson néztél rám, olyan volt, mint egy simogatás, soha nem irritált, nem feszélyezett. Hát olvastad a naplómat… Tetszett, ahogy beszélgettünk azon a napon a kávézóban, ahogy azt mondtad, hogy sajnálod, hogy elutazom. A pillantásod, az a kíváncsiság, amit kifejez. Ahogy gesztikulálsz, ahogy mozgatod a kezed beszéd közben. Szexisek a gesztusaid. Tetszik a nyakad, a fejed formája, és a szád. És a fogaid. Tisztaság árad belőled, mint a száradó ágyneműből.
Csendben elgondolkodtam azon, hogy mit szeretek én őbenne. Leszámítva mindazt, amit már eddig is tudtam, az elejétől fogva sejtettem, hogy vele máshogy fogom érezni magam. Hogy pontosan olyan lehetek, mint amilyen szeretnék lenni ebben az időszakban. De neki nem mondtam el ebből semmit.
– Mire gondolsz? – kérdezte.
– Arra, hogy azok közül, akikkel életemben jártam, ki milyen kategóriában vezet.
– Aki miatt a legtöbbet szenvedtél?
– Camilla, sőt nem is, Laura. Neked?
– Attilio. Megcsalt a legjobb barátnőmmel.
– Na ezt a témát hagyjuk. Monica: „legjobb segg és állati szex” kategória győztes.
– Ki az isten ez a Monica? Ha a segg kategóriában nem is, de a másodikban igyekezni fogok, hogy legyőzzem. Paolo: első a „hittem benne egy csomó ideig” kategóriában.
– Silvia: „maradjunk barátok”. Laura magától értetődően első a „legelső” kategóriában.
– Ugyanaz, aki szenvedés kategóriában is győzött? Rögtön az elején összetört a szíved?
– Igen, de azért, mert tizenöt éves voltam. Mondjuk, hogy Laura kamaszkoromban, Camilla felnőttkoromban.
– Bár a „legelső” nem éppen egy kategória. Ha mégis, akkor az enyém Veronello.
– Veronello? Az meg milyen név? Hogy lehet egy olyan csávóval dugni, akit Veronellónak hívnak? Ráadásul életedben először…
– A nagyszülei nevéből összerakott név volt: Veronica és Antonello. Legalábbis azt hiszem, nem vagyok biztos benne.
– Viszi a „legabszurdabb név” díjat is?
– Nem.
– Mi az, hogy nem? Ki a túróval randiztál, Törppapával?
– Középiskola, és le sem feküdtünk. Akkor is ér?
– Hát mondjuk, hogy ér, mert kíváncsi vagyok, hogy hívták…
– Amarildo.
– Na jó, hát… bazdmeg, ne szórakozz már velem. Hogy hívhatnak valakit Amarildónak?
– Esküszöm. Amarildo Cocci, E osztály.
– Amarildo és Veronello. Ezek meg hol születtek, Disney Worldben? Lehetnének animátorok valami diszkóban. Hölgyeim és uraim, a ma este vendégei: Veronello és Amarillo… nagy tapsot nekik! A „szörnyű nevek” kategóriát biztos, hogy te nyered meg.
– Te viszont a „legjobb szex” akarsz lenni, ugye?
– Pontosan.
– Egyelőre az elsők között vagy az „előjáték és csók” kategóriában. Örülsz?
– De a „legjobb szex”-hez kiket kell legyőznöm?
– Hát, először is Veronicát.
– Kit, a Veronello nagymamáját?
– Nem, egy másikat, de ezt a sztorit most nem mesélem el.
– Mi az, hogy nem?
– Vicceltem, na. Finom ez a tészta. Az elsők között jelöllek a „zene, kaja és előjáték”-ban.
– Na, hát nem is rossz… Te első vagy a „nem tudom, mit csinálsz velem, de jó” és az „iszonyú szexis nő” kategóriában. Ja, és „otthonos lakás”.
– Ne már, „otthonos lakás”, azt nem kérem. Egyébként ha szeretsz itt lenni, és nem akarsz visszajárkálni a hotelbe, maradhatsz, én úgyis sokat utazom Bostonba mostanában.
– Ó, kösz, meghívsz, mert te úgyis elutazol?
– Persze, máskülönben tudod, ki bír elviselni!
– Bazdmeg.
– Így jelölj az „otthonos lakás” kategóriában!
– Annyiszor utazol repülőn, mint én villamoson.
– Ha megtehetném, szívesen kihagynám ezt az utazást, de most belső átalakítások folynak a cégben, és Bostonban van a központ. Rettentő unalmas meetingek.
– Nem keresnek munkaerőt?
– Most ezt viccből mondod, de ha beszélsz angolul és olaszul, az én területemen nem lenne túl nehéz.
– Meggondolnám, ha nem tudnám már most, hogy pár nap múlva szakítunk. De én nem megyek hetente Bostonba. Nem szeretek repülni.
– A haláltól félsz, vagy a repüléstől?
– Attól félek, hogy meghalok repülés közben. Pár évvel ezelőtt még féltem a haláltól, de mostanában valahogy másképp van. Az az igazság, hogy nem félek a haláltól, de rohadtul idegesít, hogy meg kell halni egyszer. Szar, hogy egy nap már nem leszek. Sajnálom, hogy el kell mennem innen. De ez nem félelem, hanem inkább bosszúság. Igazi faszság, hogy meg kell halni. Én az életemet adnám azért, hogy ne kelljen.