40 éve, 1978. augusztus 14-én hunyt el Féja Géza József Attila-díjas író, újságíró, a népi írók mozgalmának egyik jelentős képviselője.
„Úgy sejtem, nem csupán a térben, de az időben is van szülőföldünk. Az enyém hófehéren pihen gyermekségem legmélyén, amint az életút vége felé bandukolva fehér lett a fejem is. Nékem december a kezdet és a vég. 1900. december 19-én születtem, Szent János pusztán Léva határában, nagy hóesésben. Ezért szeretem ennyire ezt a hónapot, s örülök jöttének, akár a karácsonyt váró gyerekek? Ezért találom meg ebben a hónapban az élet teljességét, minden arcát?” (Féja Géza: Sűrű, kerek erdő. Szülőföldem)
A Léva melletti Szentjánospusztán született 1900. december 19-én. 1919-től a pesti egyetem magyar-német szakán tanult, az Eötvös Kollégium tagja volt. 1923-ban került kapcsolatba Szabó Dezsővel, akinek nézetei nagy hatással voltak szellemi fejlődésére. Előbb a Szabó által alapított Auróra, majd az Élet és Irodalomra átkeresztelt lap munkatársa lett, tanulmányokat jelentetett meg, főként a magyarság sorskérdései foglalkoztatták. 1924-ben a szalézi rend esztergomi fiúnevelő intézetében kapott tanári állást, 1929-től négy éven át Bajcsy-Zsilinszky Endre köréhez tartozott, az Előörs, a Kohó, majd a Szabadság című lapok munkatársa, illetve szerkesztője volt.
Az 1930-as évek elejétől a Tiszántúlon, különösen Békéscsabán és környékén, a Viharsarokban időzött sokat, járta a vidéket, fényképeket, interjúkat készített, anyagokat gyűjtött, a nehéz paraszti sors dokumentumait. 1933-tól ismét Pesten tanított, ekkor már eltávolodott Bajcsy-Zsilinszkytől, s a Zilahy Lajos köré csoportosuló írókhoz csatlakozott, részt vett az Új Szellemi Front munkájában. 1937-ben jelentős szerepet játszott a Márciusi Front létrehozásában és programjának kidolgozásában. Ebben az évben jelent meg a Magyarország felfedezése című sorozat nyitóköteteként a Viharsarok című szociográfiai munkája. A vidék parasztságának nyomorúságos helyzetét bemutató gazdag és alapos elemzés hatalmas vihart kavart, Féját elbocsátották az iskolából, majd az ügyészség perbe fogta nemzetgyalázás címén, s egyebek mellett 2 év 14 nap fogházra ítélték (ezt 1940-ben feltételesen elengedték). Ekkoriban írta háromkötetes irodalomtörténeti munkájának első részét A régi magyarság címmel, a folytatás 1942-43-ban készült el.
1939-ben a Magyarország című lap munkatársa lett, de. 1944-ben az új főszerkesztő, Mattyasovszky Kornél – az „örök magyarság kérdéséről” folytatott vitájuk miatt – eltávolította. Féja Németh Lászlóék társaságában Békés nagyközségben keresett menedéket. 1945-ben azonban letartóztatták, többször is kihallgatták, végül eltiltották a közszerepléstől, s attól, hogy elhagyja Békés megyét. Ugyanakkor rábízták a Megyei Könyvtár talpra állítását, ennek helyettes vezetője is volt.
1956. november 1-jén visszatért Pestre, a Petőfi Párt Irányító Testületének tagja, az Új Magyarország főszerkesztője, a Magyar Írók Szövetségének elnökségi tagja lett. A forradalom után visszavonult, csak az írással foglalkozott, 1960-ban a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár tudományos főmunkatársa lett. Sorra jelentek meg regényei (Csillagok vigyáznak, a Visegrádi esték), esszé- és tanulmánykötetei, a Szabadcsapat című önéletrajzi regénye, Kráterarc című verseskötete. 1966-ban József Attila-díjat kapott. Utolsó munkája, a Törzsek, hajtások esszégyűjtemény 1978-ban jelent meg. Ugyanebben az évben augusztus 14-én Budapesten meghalt.
