Mára a sapka megszelídült, sokkal funkcionálisabbá vált, de még mindig megvan az a tulajdonsága, hogy sokat elárul a tulajdonosáról és persze a mindenkori divatról.
Viszonylag sok idő telt el, mire az emberiség rájött, hogy az egyik legfontosabb testrészt, az „iránytóközpontot” nem ártana komolyabb védelemmel ellátni, mint amilyenről a Teremtő gondoskodott.
A fejfedőként szolgáló sapka eleinte állatok bőréből, színtisztán a praktikumot szem előtt tartva készült. Nem kellet szépnek lennie, nem hordozott semmiféle „üzenetet”, nem vártak el tőle, hogy tiszteletet ébresszen viselője iránt. A feladata egyszerűen az volt, hogy védje meg a tulajdonosát a hidegtől vagy az erős napfénytől, no meg a rivális horda bunkósbotjaitól. Ahogy aztán telt-múlt az idő, az egyre több jelképet használó, szépérzék dolgában rohamosan fejlődő ember minden olyasmivel felruházta a fejfedőt, ami eleinte nem számított.
A fejfedők virágkora a középkorban jött el, ekkor váltak az öltözködés Egyik-másik középkori sisak már valóságos műremeknek számított, de a gyönyörködtetésen kívül az is feladata volt, hogy viselője iránt tiszteletet ébresztve megrogyassza az ellenség térdét. Kicsit másként, de ez jellemezte az uralkodói fejdíszeket is. A míves fejfedők azt sugallták, hogy aki ezt hordja, az a többiek fölött áll.
A 18. században a hajviselet hihetetlen térfogatú. A párizsi nagy operában, innen a frízura neve: „coiffure loge d’opéra” (operai páholy), sokszor 50-60 hüvelyknyi magasságú, bodrozott, haj poros parókában ültek a társaságbeli szépek, s ennek az építménynek a tetejében még egy sapka vagy apró kalapka is trónolt, melynek kétszázféle válfaját felsorolni alig lehet.
A modern asszony (la femme du jour) vidámságot sugárzott, így a divatos szalmakalapokat halványsárga és kék színű virággal, tollal, csipkével ékesítették. Ezeket a kalapokat hordták nyaraláskor is, mert a nyári vidéken tartózkodás (villégiature) valóságos szenvedéllyé vált. Az első tavaszi napsugárral haragba estek a Párizzsal a divatos dámák, duzzogva elvonultak téli mulatságaik színhelyéről és teli tüdővel szívták be pompás kastélyaikban, árnyas, franciás stílusú parkjaikban az ébredő tavasz illatát. Marie Antoinette őszintén, szívből kedvelte „falusi” életet, és Trianon-jának idillikus pásztoréletét ősszel csak húzódozva cserélte föl Versailles zajos mulatozásaival.
A tisztes francia polgárok piros kendőt kerítenek a nyakukba, nadrágjukat térdig feltűrik és megszületik a sansculotte divat. Nők, férfiak egyaránt háromszínű trikolóros félrecsapott frígiai sapkát nyomnak a fejükbe, s ez helyettesíti a kalapot.
A 19. század második felétől mind a négy évszakban volt kalapbemutató, és egy magára valamit is adó nő nem jelenhetett meg „tavalyi” fejfedővel. A hölgyek és urak nagy becsben tartották a kalapot: külön dobozban vagy fejet formáló papírmasé állványon tárolták. Az angol és amerikai divat inváziójának tekinthető, mikor is férfimellényt, redingot-ot, férfikalapot és sétabotot viseltek a párizsi szépek.
Az 1900-as években a módosabb hölgyek ruhatárából nem hiányozhattak a nagykarimájú, gazdagon díszített kalapköltemények. Az első világháború után a frizuradivat átalakulásával a harangformájú fejfedők, turbánok, később a lefelé szélesedő lámpaernyőhöz hasonló formájú darabok, majd a tokkalapok, svájcisapkák jöttek divatba. Az 1950-es évektől a kalapok nagyrészt eltűntek a hazai utcaképből, és bár bizonyos rendezvényeken és protokolláris eseményen napjainkban is fontos kiegészítői az elegáns hölgyek öltözékének, nálunk kevesen hordják.
Az életmódváltással a kalap viselése háttérbe szorult, pedig ez a fejrevaló nagyszerűen keretezi a női arcot. Rohanó világunkban inkább a frizurára adnak a nők vagy sapkát tesznek a fejükre, a kalap pedig a divatbemutatók kifutójára került, látványelemmé vált. Fölhívta a figyelmet ugyanakkor, hogy a nők szabadságuk ideje alatt, strandokon, séta közben fölteszik a kalapot.
Mára a sapka megszelídült, sokkal funkcionálisabbá vált, de még mindig megvan az a tulajdonsága, hogy sokat elárul a tulajdonosáról és persze a mindenkori divatról.
