„Nem elnéző senkivel Ibsen. Nála senki sem nyer. Viszont valakinek majd mindent elölről kell kezdenie.”
Egy végletesen megosztott országban az ősi családi birtok, Rosmersholm utolsó ura a saját útját járva szeretne gátat vetni az egyre fokozódó gyűlölködésnek. Rosmer azt mondja: „Én azokkal tartok, akik szabadságot akarnak. Én nem csatlakozom egyik harcoló félhez sem. Meg fogom próbálni minden oldalról magam köré gyűjteni az embereket. Ennek a célnak akarom szentelni az egész életemet, hogy megteremtsem ebben az országban az igazi demokráciát.”
De választhatunk-e új jelent, ha tisztázatlan a múlt? Mi történik egy értékrendek nélkül maradt országban, amikor valaki úgy dönt: a sorsfordító időkben megpróbálja minden oldalról maga köré gyűjteni az embereket? Vajon hányan merik követni őt? Erről is szól Henrik Ibsen Rosmersholm című darabja, amelyet Fesztbaum Béla rendezésében 2018. április 5-én mutat be a Rózsavölgyi Szalon.
Fesztbaum Béla: Ibsen senkivel sem elnéző
„Ibsen 1886-ban írta a darabját. Néhány évvel korábban Norvégia nagyon hasonló közéleti viszonyokat élt át, mint ami most bennünket is foglalkoztat Magyarországon. A választást a múlt és a jövő között. Ibsen akkor Rómában élt, a Rosmersholm megírása előtt hazalátogatott, és szembesült a kisszerű harcokkal, azzal a küzdelemmel, amely a múlt és a még kialakulatlan jövőkép között van. A darab szereplői is a választások és választhatóságok dilemmái között őrlődnek: mindenki fontos fordulópont előtt áll az életében, valamerre változni készül, vagy épp megnyert valamit, amit meg kellene tartania. Az előadás minden szereplő számára igazi téthelyzetből indul. És egyszer csak váratlanul, de kíméletlenül feltör valami a múltból, ami nincs elrendezve – ennek Ibsen nagy mestere –, és kezdi belerágni magát az összes szereplő jelenébe. Ettől teljesen megváltoznak a magánéleti és a közéleti szándékok is. A közélet végül aztán kulisszává válik, és a szerző közelije a magánélet titkainak a felfedésére irányul.
Mert arról is szól a Rosmersholm, ha az egyén nem tudja megoldani a privát dolgait, a társadalmi szerepe többnyire pótszer lesz, a közéletbe is csak szólamokat visz, és az olyan tévútra vezetheti, amellyel komoly károkat okoz másoknak is.
Nem elnéző senkivel Ibsen. Nála senki sem nyer. Viszont valakinek majd mindent elölről kell kezdenie. Újra kell gondolnunk magunkat, de úgy nem lehet, hogy nincsenek letisztázva a dolgaink. A bűnök és a bűntudatok drámája is a Rosmersholm.
A darabban Ibsen rendkívül finoman hozza össze a magánéleti és közéleti szabadságokat. A privát és társadalmi választások lehetőségeit. Mindezt aztán nyakon önti egy misztikus körítéssel… És egyszer csak váratlanul, de kíméletlenül feltör valami a múltból, ami nincs elrendezve – ennek Ibsen nagy mestere –, és kezdi belerágni magát az összes szereplő jelenébe. Ettől teljesen megváltoznak a magánéleti és a közéleti szándékok is.”
Láng Annamária: A szereplők felülviselkedik egész életüket
„Ibsen drámájának középpontjában mégiscsak egy férfi és egy nő van, Rosmer és Rebekka, akik csodálatos szimbiózisban élhetnének, egymásnak vannak teremtve, de szabadon sosem választhatják egymást. A társadalmi elvárások miatt sem, a családi tradíciók okán sem, és egy korábban elkövetett nagyon súlyos bűn sem engedi őket egymáshoz közel.
Látszatszabadságok vannak csak, látszatkitörések. De sem a férfi – Rosmer –, sem a nő – Rebecca – nem tud kitörni egyedül. Rebecca West, a közéletben is szerepet kereső nő, úgy képzeli a szabadságot: az ember éljen azzal, akit szeret, akihez hozzátartozik, és a közéletben is komolyan gondolja, hogy az embereket jobbá lehet tenni. Végtelenül csalódott, amikor látja sorra megbukni ebben a férfiakat körülötte. S közben viaskodik egy bűnnel, amelyet elkövetett. Amit Rebecca keres a közéletiségen keresztül – az egy költőiség is. Az eszmék, a gondolatok, a fantázia szabadsága. Éppen az, hogy nem kell követni a mintákat: önállóan kell létrehozni magunkat. Ő ennek a harcosa. És az a tragédia, hogy nem sikerül neki.
Az egész darabban mindig csak gondolni lehet dolgokra. Játszani is azért különös ezt, mert sokszor csak sejtethetünk. A szereplők kimondanak egy mondatot, és a mondat alatt ott a szédítő mélység, mi ezt pontosan tudjuk, de a néző csak gyaníthatja, vagy összerakhatja magában. A bizonyosságot, az igazságot nem szabad játszanunk, nyilván nem is lehet. Hiszen itt a szereplők sok mindent maguknak sem vallanak be: felülviselkedik az egész életüket, ragaszkodnak vélt igazságukhoz. Sokszor zajlik úgy párbeszéd a szereplők között, hogy mást mondanak, mint amit gondolnak. És amikor valaki egy pillanatra megpróbál őszinte lenni, veszélybe kerül.”
Jelenetek a darabból – Kúnos László fordításában:
Rosmer (Fesztbaum Béla): Én azokkal tartok, akik szabadságot akarnak. Én nem csatlakozom egyik harcoló félhez sem. Meg fogom próbálni minden oldalról magam köré gyűjteni az embereket. Ennek a célnak akarom szentelni az egész életemet, hogy megteremtsem ebben az országban az igazi demokráciát.
Kroll (Gyabronka József): És milyen eszközökkel?
Rosmer: A lelkek felszabadításával és az akaratok megedzésével, gondolom.
Kroll: Álmodozó vagy, Rosmer. Te akarod ezeket az embereket felszabadítani? Te akarod őket megedzeni?
Rosmer: Nem, barátom… én csak rá szeretném ébreszteni őket ennek a szükségességére. Megtenni – nekik maguknak kell.
Kroll: A saját erejükből?
Rosmer: Pontosan. Nincs semmilyen más erő.
≈
Helsethné (Kútvölgyi Erzsébet): Rosmersholmon nem sírnak a gyerekek, kisasszony, és ha felnőnek, sohasem nevetnek.
Rebekka (Láng Annamária): Bárcsak soha nem jöttem volna Rosmersholmra!
Rosmer: Valami nincs rendben Önnel, tanár úr, mi történt?!
Ulrik Brendel (Lukáts Andor): Le vagyok égve fiam, nem tudnál kölcsönadni… néhány eszmét…?
