Az igen megosztó személyiségű író-rádiós legújabb, KUSS! című könyvéről beszélni fognak róla az emberek, mert ő szerző azt akarja elérni, hogy beszéljenek róla. A közélet és a belpolitika színe-javát névvel felsorakoztatja, és miközben látszólag senkit nem kímél, kívülálló szemlékőként mutatja be a média és a politika kulisszái mögött meghúzódó érdekeket….
Fiala János harmadik kötetének már a címe is: „Kuss! nemzeti […] nyalóka” indulatkeltő. Hát még a folytatás! „Keljfeljancsi” című rádióműsora a trambulin, hogy korosztályát meghazudtoló érzékenységgel kotorja ki, amit hallgatói és olvasói – mi – gondosan, évek sora alatt szőnyegeink alá sepertünk. Az önmagát árbockosárból jelentő matrózként definiáló író elvileg ugyan mindenen kívül áll, attól még kioszthat bennünket: nála mindenki megkapja a magáét.
Politikai mutyikból, médiapaktumokból kimarad, más személyközi (szeretői) viszonyokból nem.
„Az elhangzottakról hazaérkezésünk napján, késő este, részletesen beszámoltam a feleségnek – írja a Vitray Tamásról szóló részben Fiala. – Már akkor éreztem, hogy ostobaságot csináltam, amikor leraktam a kagylót, pedig nem tudhattam, hogy az ura kérdésére: ki a frászkunyhóval tereferélt éjnek évadján, nem tér ki, hanem azon melegében, a hitvesi ágyban továbbadja az összes információt.”
Nem öncélúan leplez le. Titkok tudójaként csak azok szobrát próbálja ledönteni, akik – a tévedés kockázatával – rászolgáltak erre, miközben könyve, a „Kuss!” nem az ellenőrzőbe írt intő.
Fiala János október 13-án 17.30-19.00 óra között dedikálja kötetét a Nyugati téri Alexandra Könyvesházban.
Fiala János: KUSS!
(Részlet)
– Heil Hitler! – mondja fahangon a rádióműsorom egyik hallgatója.
Rossz statiszta.
Fél nyolc múlt tíz perccel. Negyedórája voltam utoljára adásban. Azóta reklám szólt, meg adóazonosító és előzetesek. Utána jöttek a hírek, az időjárás-jelentés és a közlekedési információk. A háttérben instrumentális liftzene szólt. Dögunalom. Nem kérdezem hát, hogy minek köszönhetem a telefonját, mert arra nincs magyarázat, inkább felírom egy papírra a hívásszám-azonosítón megjelenő számsort.
– Anyádba menj, moslék! – mondja néhány másodperc múlva ugyanaz a hang.
Hergel. Be akar pörgetni. Provokál, hátha olyat mondok, amivel a hatósághoz fordulhat:
– Bántottak – sírja el magát nekik, és hosszan sorolja a bizonyítékait.
Ezerrel nyomogathatja az újrahívó gombot, mert harmadszor is felvillan a kapásjelző.
– Halló!
– Geci zsidó! – mondja, és rögtön utána lerakja.
Ekkor döntöm el, vége, megtartom a nyilvános főpróbát. Fejben kész vagyok. Az elmélet tiszta. Jöhet a gyakorlat. Megvárom, hogy negyedszer is hívjon. Felvillan a piros lámpa. Stimmel a szám.
Bekapcsolom adásba, és ugyanazzal a mozdulattal – visszafelé – lehúzom a hangerő szabályozón a potmétert. A megszokott módon köszönök. Én tehát műsorban maradtam:
– Jó reggelt kívánok!
Nem tűnik fel senkinek, hogy nincs rá válasz. Kikapcsolom a mikrofonomat. Feltolom a zenét. Felveszem a kagylót. Kiemelem az adásból – hallom, ahogy lélegzik –, és hideg, metsző hangon kimondom a vadidegen fülbe, amit addig csak a számban forgattam, mint egy kavicsot:
– KUSS!
Eltartom a fülemtől a telefont. Nincs reakció. Lerakom a kagylót, amivel automatikusan bontom a vonalat. Megkönnyebbülök. Nem találok okot a szégyenkezésre. Lelkiismeret-furdalásom sincs.
A módszer – a további, sok-sok adáson kívül kimondott – KUSS! bevált, megérdemli, hogy írjak róla egy könyvet.
***
Oá!Én vagyok. Sírok és kiabálok.
Fáj valamim? Mondani vagy kérdezni akarok? Senki sem tudja.
Anyám cumit dug a számba.
Elhallgatok.
Apám fellélegzik. Nem bírja a lármát. Amíg ő élvezi a csöndet, én az idegen tárggyal küzdök. Nincsenek fogaim, csak a nyelvemmel tudom böködni. Végre kiesik.
Újból üvöltök.
Negyven évvel később… a Magyar Televízió délutáni programjának vagyok a műsorvezetője. Az Élesben közönség előtt zajlik, szakértők közreműködésével. A Magyarország európai uniós csatlakozásának előnyeiről és hátrányairól szóló adás előtt fontosnak tartja megemlíteni a főszerkesztőm, hogy szakszerű, nem részrehajló magatartást vár el tőlem. Figyelmeztet, hogy a téma érzékenysége ugyan megkívánja a nézők bevonását, de az üres tekintetű statisztériára csak végszükség esetén támaszkodhatom. Igyekezetem dacára – vagy éppen emiatt? – parázs, már-már indulatos vita alakul ki. Egyre hosszabban időzik nálam a meghívottak mikrofonja. A határán vagyok, hogy azt kurjantsam: KUSS!, végül azonban megelégszem az emelt hanggal.
Elkerülöm a botrányt. Büszke vagyok határozott fellépésemre, amivel mederben tartottam a műsort. Nem értem, miért hívat magához a főosztályvezetőm. Megvárja, hogy becsukjam magam mögött az ajtót, csak utána ripakodik rám:
– Elment az eszed?!
– Miért?
– Mert magadon kívül nem hagytál mást szóhoz jutni.
– Ez nem igaz. Csak a szélsőséges megnyilvánulásokat igyekeztem elkerülni.
– A vezérlőben nem ezt tapasztaltam.
– Lehetetlen. Kizárt, hogy ennyivel hangosabb lettem volna a többieknél.
– Nem erről van szó. Nálad maradt a mikrofonjuk. Nem adtad oda. Tátogó halakkal üvöltözött egy öltönyös, dühöngő őrült.
Tíz évvel később… Magyarország az alkotmányozás lázában ég. Rádióműsorom hallgatóihoz hasonlóan én sem értem, ki és mi alapján válogatta össze a Nemzeti Konzultáció kérdéseit. A miniszterelnök-helyettes tagadja, hogy köze lenne hozzájuk. Amikor a költségekről, a módszer hatékonyságáról és arról kérdezem, hogy hány levelet fognak visszaküldeni az emberek, nevetve mondja: a kedvüket valószínűleg jelentősen fokozta volna, ha a kérdőívekhez egy nemzeti konzultációs nyalókát mellékelnek.
Három hónappal később… alcímet adok készülő regényemnek. A kiadóm húzza a száját a nemzeti nyalóka hallatán. Kíváncsi vagyok a „névadó” véleményére. Ő sem túl lelkes. Azt mondja: akkor térjünk vissza rá, amikor aktuális lesz. Kivételesen letesztelem az ötletet a hallgatóimon. Ők is aggódnak. Hogy így meg úgy, meg azért… mint akik sosem voltak lázadó fiatalok.
Csalódott vagyok. A biztonság kedvéért kikerestetem a hangmérnökömmel az eredeti szöveget az archívumból. Meglepetésemre abban nemzeti konzultációs nyalóka szerepel. A nemzeti […] nyalóka joga tehát az enyém.
Akkor marad.
***
Szerelmi csalódásoktól megtépázott, örökbánatos lelkemnek nem találhattam különb oázist a Magyar Rádiónál. Számtalan épületének megannyi szobájába nyitva olyan sok világ nyílt meg előttem, ahány csillag nincs az égen. Mindenhol szívesen fogadtak. Elbeszélgettek velem. Nem számított az idő. Este sem rakták ki a szűrömet, és a munkával sem lekoptatni akartak, hiszen szabad szemmel jól látható fizetést kaptam érte. Nem számított a végzettség a Bródy Sándor utcában, lehettél közgazdász, teológus, agrármérnök vagy érettségizett középiskolás, ha kellően érdeklődő voltál és megfelelően ki tudtad fejezni magad. Erre sem volt szüksége, aki vágás közben fel tudta tenni az e betűre az ékezetet. Végre-valahára olyan foglalkozásom volt, ahol a kíváncsiságomat honorálták. Nem kellett többé magyarázkodni. Nyugodt szívvel szólíthattam le vadidegen nőket az utcán, mert a kezemben tartott mikrofon a foglalkozásom címere volt.
Rövidesen otthonosabban éreztem magam a Magyar Rádióban, mint a Szent István körúton. Én, a sznob és hiú, keresve sem találhattam volna alkalmasabb helyet a Pagodánál az ismerkedéshez, ahol az ország szellemi nagyjaival találkozhattam. Letelepedtem a közelükbe, és addig hallgattam őket, amíg értük jött egy hozzám hasonló szerkesztőségi slapaj. Egy idő után a három lépés távolság is megszűnt, és onnan se kor, se sarzsi, se tudáskülönbség nem állta útját, hogy nagyokos tudósokkal, hatalmas művészekkel és magas rangú állami és pártvezetőkkel elegyedjek szóba. A stúdiókban Gothár Péter, Jeles András rendezett – őket a főiskoláról ismertem – korábban csak mozivásznon vagy színpadon látott színészóriásokat, mint Darvas Iván, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Törőcsik Mari,
Bessenyei Ferenc vagy Kern András. Olyan rádiós sztárok mikrofonja mögé ültem, mint B. Tóth László vagy Szilágyi János.
***
Illés-rajongó voltam. Engem nem érdekelt sem a Metró, sem az Omega. Rekedtre ordítottam magam, amikor tizenhárom évesen először láttam élőben a bandát az Egyetemi Színpadon. Előtte az utcán, biztos, ami biztos alapon, az otthonról hozott vattát jó mélyen belenyomkodtam a fülembe.
Kívülről fújtam az összes nótájukat. Minden lemezüket megvettem. Nekem a blazírt Bródy jött be. Nem számított fals hangja, fakeze, az ő fényképét ragasztottam kisszobám falára. Tetszett a beceneve: Tini. A bálványom volt. Az anyám akadályozott meg, hogy megnövesszem a hajam, és úgy öltözködjem, mint ő. Ezt követően csak annyi maradt, hogy a mosolyát próbáltam begyakorolni tükör előtt.
Húsz évvel később, a rádió Pagodájában állított meg. Kérdezett valamit. Nem emlékszem, mit, mert földbe gyökerezett a lábam. Remegtem, izzadt a tenyerem, amit elfelejtettem a nadrágomba törölni, ezért nedvesen nyújtottam oda neki. Attól féltem, kinevet. Férfidorombolásomat lányosnak tartja. Azon töprengtem, jól tettem-e, hogy nyíltan bevallottam, régóta a rajongója vagyok, mert nem tetszett gúnyos farkasvigyora. Azután hagytam a csudába. Fontosabb volt, hogy megengedte, felvegyem azoknak a névsorába, akiket rendszeresen megkérdezhettem a rádióban egy-egy aktuális téma kapcsán. Tartotta magát az adott szavához, mindig kötélnek állt, kár, hogy volt valami lesajnáló a hangjában. Arról nem is beszélve, hogy állandóan a koromat tudakolta. Nem értettem az okát. Összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem a következő alkalommal:
– Én, amikor annyi idős voltam, mint… – kezdetű mondatának a rádiós büfé előterében fogott neki. Ezt nem lehetett jól folytatni. Azon méláztam, hogy a koromat irigyli-e, mert dátumokat vetett egybe, státusokat hasonlított össze. Osztott és szorzott, végül kibökte:
– Jelentős lemaradásban vagy hozzám képest.
Tizenöt évvel később egy férfimagazin megbízásából interjút készítettem vele. A magazin adott a formára, a sok felajánlott név közül ő választott ki engem. Felhívtam és tájékoztattam a játékszabályaimról: két ülés, előbb nála, utána nálam. A környezettanulmányokat egy munkatársam végzi. Enyém az utolsó vágás joga. Nem értette a felhajtást, hiszen csak az új lemezét akarta népszerűsíteni, nem úgy az édesanyja, aki komoly érzékenységről tett tanúbizonyságot, amikor arra kért:
– Ne bántsa a fiamat!
Könnyű szívvel ígértem meg neki.
Óvatosan bántam vele, mint egy hímes tojással.
Más oka is volt a kesztyűs kéznek: nemrég épült fel súlyos betegségéből. Megtörtnek és szomorúnak láttam a rózsadombi lakásában. Két héttel később, nálam, a Svábhegyen sokkal jobb benyomást keltett. Összeszedett volt, reális, mégis esendő. Erőt vett magán, és képes volt leplezetlen nyíltsággal beszélni a rá támadó kórról. Meglepően őszinte tanúvallomását a Kádár-korról, zenésztársakról, barátnőkről, feleségről, gyerekekről, betegségről – életről és halálról – magnó rögzítette. A szöveghű interjú mégsem nyerte el a tetszését. A kijavított példány tele volt piros színű aláhúzással és törléssel.
Az átírt mondatok köszönőviszonyban sem voltak az eredetiekkel. Egy ideig telefonon alkudoztunk, a végleges verzió tollbamondásához azonban elengedhetetlen volt a személyes találkozás. Feszült légkörben haladtunk mondatról mondatra. Minden szóért utcaharc folyt. Elsőként az apja története ugrott a szomszédnővel, mert tekintettel kellett lennem az anyjára, pedig a sztori megmagyarázhatta volna a kis Bródy szebbik nemhez való viszonyát. A gyerekdalok más okból váltak kámforrá, hiszen a beteg előadóról a most gyógyult nem mondhatott rosszat. A harmadik oldalról elpárolgott a zenésztárs, aki a nyolcadik lapon kritikát mondott róla. A jelzős szerkezetek száznyolcvan fokos fordulatot vettek. Összement a múlt. A helyét az új CD dicsőítése foglalta el. Emigrált az önkritikus szál. Egy meg nem értett, korát megelőző próféta került a helyére, aki túl nagyot álmodott. Röptében csak az átkozott politika fogta vissza hol a szocializmus, hol a kapitalizmus. Az átírt interjú glóriaként lebegett kócos haja fölött, és nem zavarta, hogy sem íve, sem logikája nem volt a beszélgetésnek.
Fel kellett volna állnom. El kellett volna köszönnöm. Mert már nem a kitárulkozó, betegségtől meggyötört férfi ült velem szemben, aki megbízott a diszkréciómban, hanem egy mások sikerére irigy, csalódott szörny, de betartottam a szavam: nem bántottam anyuka pici fiát. Az örök – Tinit. Az utolsó vágás jogát is átengedtem neki, és hagytam – nyugodt szívvel látott hozzá –, hogy átlépjen felettem. Nem vettem le az interjúról a nevemet, bár a kérésemre nagyon kis betűkkel szedték ki.
A nekem fontos riportalanyokat és fontos üzleti partnereimet személyre szóló ajándékokkal szoktam meglepni. Alkalom mindig adódott, én azonban bővítettem a szokásos születésnap-karácsony kört, és felvettem melléjük a nagyinterjúkat is. Bródynak láthatóan tetszett a díszcsomagolásos Unicum, amit az utolsó találkozásunk alkalmából még az előszobában a kezébe nyomtam. Egy masnival átkötött valamivel viszonozta, amiről már a lépcsőházban letéptem a celofánt, hogy minél hamarabb megtudjam, mit rejt. Nem kellett volna… egy korábbi tévéfelvétele alkalmából kapott – névre szóló – Tokaji aszú került elő. Csalódott ábrázattal léptem az udvarra, akkor még nem sejtettem, hogy vegzatúrámnak még csak az elején tartok. Át kellett jutnom a kerten, meg kellett találnom a
távirányítható kapu gombját, miközben ömlött az eső. Az ajtó zárva volt. Hiába rángattam, rám se hederített. Bródy a fedett erkélyéről nézte, ahogy bőrig ázom.
– Nem nyitnád ki? – szóltam fel.
– Legközelebb hozzál esernyőt!
– Nem nyitnád ki? – ismételtem, és nem mondtam azt: Kuss!
Anyáddal szórakozz, ne velem! – mert kontrollált énem azt diktálta, hogy ha interjúszituációban nem voltam elég tökös legény – és hagytam ostobán kiglancolni nyomorult életét –, utána se legyek nagy arc.
***
OV kétezeregyes évértékelője másnapján megszóltam a Keljfeljancsiban Rogán Antal partnerét, aki neccharisnyában jelent meg. Beszólásommal akkor nem váltottam ki élénk reakciót, ahhoz évekkel később a Szamos Szép kilátás cukrászdájának teraszán össze kellett futnom az Orbán/Várhegyi/Rogán trióval.
– Leülhetek? – kérdeztem, amire a Keljfeljancsi szóhasználatában: osztály vigyázz! exminiszterelnök nagyvonalúan bólintott.
Szó szót követett, és vettem a bátorságot megtudakolni, eljönne-e a műsoromba. A választ kampányfőnökére, Rogán Antalra bízta, aki már-már szalonképtelen szavakkal hozta tudomásomra, hogy a kérésemet nem teljesítheti.
– A neccharisnya miatt? – vágtam rá gondolkodás nélkül.
– Igen.
Orbán kikerekedett szemekkel nézett ránk. Nem volt mese, el kellett mondanom a történetet.
– Megvan még? – kérdezte a sztori hallatán Rogánra pillantva.
– A nőm – szólt a válasz.
– Akkor kérj tőle bocsánatot! – biztatott a térdemre csapva.
Másnap eleget tettem kérésének, de semmi sem történt.
Kétezertíz decemberében Lázár János meghívott a Fidesz-frakció Gellért Szállóban rendezett karácsonyi fogadására. Itt futottam ismét össze Rogánnal. Odajött hozzám, és a kezét nyújtotta.
– Nem reagálsz a telefonjaimra – mondtam neki.
– Mert nem veszek tudomást az ismeretlen hívókról – válaszolta.
– SMS-t is szoktam küldeni.
Hallgatott.
– Még mindig neccharisnya? – kérdeztem.
– Tovább tart a megemésztése, mint gondoltam.
Az árkok betemetése kapcsán egyre gyakrabban jutott eszembe szerepem a kiásásukban. Egyre többször és egyre komolyabban gondoltam a szekértáborok lefegyverzésére, aminek érdekében humánpolitikai műsorrá alakítottam át a Keljfeljancsit, magam pedig felvettem egy képzelt személyzetis mundérját, és a közéleti szereplők viselkedésére koncentráltam. Naponta osztályoztam a magatartásukat és szorgalmukat. Meglepett, hogy az elvárásommal nem álltam távol a hallgatóimtól. Ennél is jobban meghökkentem, hogy a politikusok egy része sem lepődött meg bírálatom hallatán.
Kétezernégy nyarán nem tudom, mennyire hoztam zavarba Gyurcsány Ferencet, amikor felhívtam, és köntörfalazás nélkül közöltem vele, nem lehet pár napra az olimpiától annyira önző, hogy csak azért lemondjon a miniszterségről, mert összezördült Medgyessy Péter miniszterelnökkel. Pár hónap múlva már ő volt a miniszterelnök, amikor arra kértem, beszéljen körültekintőbben a népéről, amikor a nők egy részét öregecske feleségnek titulálta, mert pórul fog járni. Mindez csak annak következtében történhetett meg, mert akkor – még – felvette a telefont, pedig már túl lehetett – vagy csak készülőben volt? – Debreczeni József róla szóló könyvének dedikálásán, aminek hallatán azt találtam mondani, hogy vigyázzon, mert jó úton halad az emberarcú lovas szobor felé.
Kétezerhat környékén pocsolya részegre ittuk magunkat Kövér Szilárddal, Kövér László öccsével, a Déli pályaudvar kerengőjében. Kijózanodását követően nem reagált a telefonjaimra. Innen a mondás: bármikor szót értek Fidesz-politikussal, ha nagy mennyiségben fogyaszt alkoholt.
Kétezerhét őszén azért hívtam fel Navracsics Tibor frakcióvezetőt, volna-e kedve heti rendszerességgel beszélgetni közéleti dolgokról. Bebizonyíthatnánk, hogy van párbeszéd. Szándékosan nem beszéltem oldalakról, mert nem reprezentáltam senkit sem. Igent mondott, és onnét minden pénteken – a nyarakat leszámítva – fél órát „trécseltünk”, amin azt követően sem változtatott, hogy miniszterelnök-helyettes lett.
Két alkalmat leszámítva mindig én hívtam.
Cím: Fiala János: Kuss! Kiadó: Alexandra Megjelenés: 2011 Oldalszám: 224
