Frida Kahlo különleges asszony volt, a szépség és a siker, a betegségek és a szerencsétlen balesetek részese. Testi kínjain felülemelkedve, nőiségének megtagadása nélkül is képes volt kiteljesedni és képzőművészként érvényesülni.
„Azért festem magamat, mert oly gyakran vagyok egyedül, s magamat ismerem a legjobban”.
Százöt éve, 1907. július 6-án született Mexikóváros Coyoacán külvárosában Frida Kahlo festőnő, aki különösen kifejező művészetével szenvedéseinek történetét vitte vászonra. (Ő maga 1910-et jelölte meg születési éveként, nem női hiúságból, hanem a mexikói forradalom iránti tiszteletből.)
Apai nagyszülei erdélyi magyar zsidók voltak, akik Németországba települtek át, majd a nagymama halála és a nagypapa újranősülése után önállóvá váló Guillermo (Wilhelm) Kahlo áthajózott Mexikóba. A fényképész apa egy spanyol-indián származású nőt vett feleségül, Matilde Calderónt, négy lányuk közül a harmadik, a világhírűvé váló, apját bálványozásig szerető Frida volt.
A betegágyból kiindulva
Jobb lába hatévesen gyermekbénulás miatt deformálódott, az egyébként sem köznapi lány ezért szívesen bújt férfiruhába vagy hosszú mexikói szoknyába (a tehuana népviselet egész életében kedvenc öltözéke maradt). Bár a családnak nem volt elég pénze a gazdasági válság következtében, Frida elit középiskolát végzett és orvosnak készült a mexikói német iskolában. A csoporttársaival itt kezdett élénk politizálásba: elkötelezett baloldali és nemzeti érzelmekkel azonosult. Társairól készítette első portréit.
Továbbtanulási és művészi kibontakozását azonban 1925-ben egy buszbaleset megállította ben súlyos gerincsérülést szenvedett, amelynek következményeit soha nem heverte ki. Hónapokig feküdt gipszfűzőben, az unalom és a fájdalom elől menekülve kezdett festeni. Betegágyára egy festőállványt és tükröket szereltettek, így állandó modellje lett saját magának, hogy aztán a megszülető képek megrendítően meséljenek magányáról és fájdalmairól.
A férj, Diege Rivera
Miután ismét járni tudott 1928-ban csatlakozott az önálló mexikói kultúra megteremtését célul kitűző baloldali művészek csoportjához. Itt ismerkedett meg a nála huszonegy évvel idősebb Diego Rivera festővel, akihez 1929-ben férjhez ment (1939-ben elváltak, de a következő évben újra összeházasodtak). Rivera nagy hatású freskóit, korai kubista képeit és letisztult portréit egyaránt a mexikói művészet legnagyobb alkotásai között tartják számon.
„A galamb és az elefánt viszonya” – jegyezte meg Kahlo anyja, miután tisztán kiütközött, hogy Rivera mind szellemben, intellektusban, mind fizikai vonzásban társa tudott lenni a soha nem nyugvó Kahlo-nak – noha számtalan más partnere is volt -, alapvetően meghatározta életét mint szerető, mint férj és mint művész egyaránt. Diego Riviera a korszak legismertebb mexikói művésze volt, aki ekkorra már igen nagy hírnévre tett szert – festőként és nőcsábászként egyaránt.
Kapcsolatuk életre szóló, bár idillinek korántsem nevezhető kötelék volt. Rivera csalta nejét, még annak húgával is, de Frida sem volt a házastársi hűség példaképének nevezhető, számos férfival és nővel folytatott viszonyt, s nem titkolta biszexualitását. Szeretői között szerepelt Lev Trockij is, aki a titkos trockista Rivera házaspár kérésére kapott menedékjogot Mexikóban, amikor Sztálintól tartva Lenin halála után kénytelen volt meglépni a Szovjetunióból. Trockij Mexikóban sem bújt el a közélet elől, rendszeresen találkozott a mexikói kultúrélet színe-javával. Kahlo a kapcsolatuk emlékét megjelenítve Trockijnak ajánlotta egyik legszebb önarcképét, a Függönyök között címűt.
A házaspár 1930-tól három évig az Egyesült Államokban élt, ahol Rivera több épületet díszített faliképeivel. Frida orvosai tanácsa ellenére megpróbálkozott a gyermekvállalással, de terhessége vetéléssel végződött, szörnyű lelki és fizikai élményeit festményeiben dolgozta fel. Az asszony nem érezte jól magát, egyre inkább vágyott vissza Mexikóba. Műveit nyilvánosan először 1937-ben mutatta be, addig jobbára magának festett. A következő évben New Yorkban nagy sikerű önálló kiállítása volt, sok képet adott el és sok megrendelést kapott. Műveinek nagy része életrajzi ihletésű, művészete valójában szenvedéstörténet.
Európában már kisebb sikereket aratott, igaz ő sem kedvelte az európai művészetet és a vén földrészt, de ő volt az első latin-amerikai festő, akitől képet vett a Louvre. A harmincas évek végén már sikeres, befutott művészként néha botrányosnak tetsző stílusáról, önéletrajzi ihletésű, testi szenvedéseit és sűrű életének fordulatait feldolgozó munkáit, ha lassan is de kezdték el- és befogadni.
Trockij meggyilkolását követően Kahlot is meggyanúsították. Volt férje kiállt mellette és 1940. decemberében másodszor is feleségül vette.
A II. világháború éveiben tanított, tagja lett a mexikói kultúrát támogató testületnek, részt vett a szürrealisták nemzetközi kiállításán. Gerincfájdalmai miatt azonban újra acélfűzőt kellett viselnie, állapotán a műtét sem segített, súlyos depresszió gyötörte. Fel kellett hagynia a tanítással, de továbbra is aktívan politizált: 1948-ban belépett a Mexikói Kommunista Pártba, utolsó éveiben készült képein is sok a politikai tartalom.
A fájdalom és a szenvedés festője
Művészete mind jobban kiteljesedett, egyéni ábrázolásmódja még nem talál kellő pozitív visszhangra, de már érdeklődnek iránta, már megjegyzik a nevét. Kahlo festményeiben az arc- és a mellképeken gyakran szimbolikus ábrázolások láthatók. A többnyire tájban elhelyezett egész alakos portrék viszont főként valóságos életrajzi eseményekhez kapcsolódnak, éppúgy tükrözik a férjéhez, Diego Riverához fűződő kapcsolatát, fizikai állapotát: a baleset utáni betegségét, vetéléssel végződő terhességét, mint természet- és életfilozófiáját, valamint világszemléletét. Az egész alakos portrék többségén végtelen kopár tájban vagy üres, hideg szobákban ábrázolja magát – e környezet jól tükrözi magányosságát. Ugyanezt az érzést sugallják az arc- és a mellképek is. Ha kedvenc állatai megjelennek a vásznon, az a benyomásunk támad, mintha egy kisgyereket látnánk, aki a mackójával vagy a babájával vigasztalódik; a Henry Ford Kórház vagy A repülő ágy című kép a huszadik század legfelkavaróbb festményei közé tartozik
1950-ben hét operációt végeztek a gerincén, tolószékbe és állandó fájdalomcsillapítókra kényszerült, képein a korábbi finom vonások vastagok, pontatlanok lettek. 1953-ban jobb lábát amputálni kellett, ágyhoz kötötté vált, első önálló mexikói kiállítására is – a vendégek meglepetésére – ágyában fekve, díszes mexikói ruhában vitette el magát. 1954 nyarán tüdőgyulladást kapott, állapota egyre romlott és július 13-ára virradó éjjel meghalt. Bár az orvosok tüdőembóliát állapítottak meg, naplója néhány bejegyzése miatt nem zárható ki az öngyilkosság sem.
Frida Kahlo művészete különös, időnként a naivakra emlékeztető, máskor szürrealista jegyeket mutat, jelképei azonban könnyen megfejthetők. Nagy részük életrajzi ihletésű, művészete valójában szenvedéstörténet: 145 festménye közül 60 önarckép. Frida Kahlo festményeinek nagy része önarckép, ezek mindegyikén ez a szöveg olvasható: „….hogy ne felejts el….” Magányosságára utal a sok önarckép, arcán nem fejeződik ki érzelem, inkább az azt körülvevő tárgyak utalnak a történésekre és az érzelmi állapotra. Ő volt az első (ráadásul női) festő, aki leplezetlenül ábrázolta a női testet, a szexualitást, azokat az élményeket, szenvedéseket, amelyeket csak a nők élhetnek át.
“Diego, mi amor, No se te olvide que en cuanto acabes el fresco nos juntaremos ya para siempre, sin pleitos ni nada- solamente para querernos mucho. No te portes mal y haz todo lo que Emmy Lou te diga. Te adoro más que nunca. Tu niña Frida (escríbeme)”
Kahlo férje sikerei nyomán kezdett ismerkedni a nagyvilággal, így építette fel saját életművét- a betegsége okozta súlyosbodó fájdalmakat legyűrve, ajkát összeharapva, sorsával konokul szembeszállva kiharolta fordulatokban és esményekben dús életdarabkáját. A ránk hagyott történetekből és festményekből egy szókimondó és bátor nő portréja bontakozik ki, aki haláláig önmaga felfedezésének útját járta.
A coyoacáni Kék Házat, ahonnan indult és ahová visszatért, Diego Rivera az államnak adta, 1958-tól múzeumként működik. Frida Kahlo festményei megtalálhatók a világ nagy múzeumaiban, életéről 2002-ben film készült, amelyben a címszerepet a szintén mexikói Salma Hayek alakította nagy erővel. Születésének 100. évfordulójára a Mexikóvárosi Szépművészeti Múzeumban minden idők legnagyobb Kahlo-kliállítását rendezték meg.
Bognár Anna
