„Életrajzom nincs is, csak munkarajzom van.” 130 éve született Füst Milán Kossuth-díjas író, költő, drámaíró és esztéta, akinek helyét az irodalmi közéletben, akárcsak a Nyugat táborában, mindig bizonyos különállás jellemezte.
„Füst Milán minden érzésében az Abszolútat keresi: ama ritka költők közé tartozik, kiket kozmikus erők ihletnek.” (Karinthy Frigyes)
Füst Milán 1888. július 17-én született Budapesten Fürst Milán Konstantin néven. 1904-ben tüdőbaja miatt Abbáziába került, itt kezdte írni 1944-ig vezetett naplóját. (Az anyag nagy része a II. világháborúban megsemmisült, a megmaradt részek megjelentek.) 1908-ban, húszévesen megismerkedett Osvát Ernővel, „halálos barátjával”, akinek kezdetben ösztönző, utóbb bénító hatása Füstöt élete végéig kíséri. Ekkoriban lett a Nyugat munkatársa, és kezdtek megjelenni első versei,közgazdasági és jogi tanulmányait négy évvel később fejezte be. Közelebbi barátságba kerültosztolányival, Karinthyval, Tóth Árpáddal, Nagy Zoltánnal, Somlyó Zoltánnal, és 1919-ben megszervezte a szellemi munkások első szervezetét, emiatt 1920-ban felfüggesztették állásából, fegyelmit kapott, majd bujkálni kényszerült. 1921-ben nyugdíjaztatta magát, kitanulta a szűcsmesterséget, életét pedig az írásnak szentelte. Füst saját szövegeit mániákusan átírta, majd egyes, tűzbe szánt írásait idővel megszerette.
„Az emberek hiába élnek együtt, ezer évet akár, mégsem ismerik egymást.”
Ő a magyar szabadvers egyik megteremtője: 1913-ban megjelent Változtatnod nem lehet című verseskötetében szakított a rímmel és a hagyományos versritmusokkal, soraiban a görög tragédiák kórusainak és az ótestamentum félig prózai zsoltárainak ütemei rejtőznek. A Változtatnod nem lehet című kötet a Nyugat utáni, annak szinte a sarkában fellépő nemzedéknek és költői irányzatnak egyik előfutára. Politikai indulat az eddig említett költőkben alig van, legfeljebb Harsányiban és Oláhban egy más-más töltésű nemzeti öntudat, Füstben pedig a politika „negatívuma” az elzárkózó visszahúzódással jelzett elutasítás a maga korával szemben. 1914-ben készült el a Boldogtalanok című színműve, melyet kora legjobb magyar darabjának tartott. Szellemi önarcképét rajzolta meg a Catullus című drámában, majd leghíresebb színművében, a IV. Henrik királyban (1931) is, amely shakespeare-i léptékű történelmi tablóban festi le a Canossa-járó, naiv és szertelen, vad és ájtatos Henrik vergődését és bukását.
„A mi egész kulturális életünk a két világháború között, ahogy mondani szokás, megúszta az izmusokat – vall Örkény István a Párbeszéd a groteszkről című kötetében. – Déry Tibor, Füst Milán, Kassák és még pár nevet említhetnék: ennyi volt a magyar avantgarde.”
Első kisregényei a 19. századi lélektani próza eszközeit alkalmazzák, s már felsejlik bennük Füst alapvető létélménye, magányossága és hontalansága. Füst Milán nem látványos összeomlásokban, tragédiákban mutatja fel az emberi kapcsolatok kudarcát, hanem a gyermeki képzeletvilággal is rokonságot mutató váratlan szökések, furcsa, szürrealista álmok, játékok és hallucinációk formájában.
FÜST MILÁN: VÉGRENDELET FELESÉGEMNEK
Oh lomha századok, ti szálltok majd felettem,
Mint szunnyadó pásztor felett a felhők nyája.
Kihúllt szájából rézzel vert pipája
S ő alszik önfeledten.
Mert pásztor voltam én is hajdanán,
Már nem emlékszem hol, sok gyermeké
S az én számból is kihúll majd pipám…
Rég elszéledt a nyáj. S hogy halnak, élnek-é?
Ki tudja? Nem tudom. Én már csak arra vágyom,
Hogy minden évszázadban felvessem fejem
És megkérdezzelek: oh édes, mondd, az álom
Vaj’ jól esik-e itt, e bús helyen?
Hol régen elfeledted már, ki volt e bús alak,
Hogy mit szenvedtél érte s mit ríkattalak,
De rád is néztem olykor csupa könny között…
Hol minden elmúlt: árny s a fény,
Hol mind eloszlott: bűn s erény,
Mert a Teremtés ős-álmába öltözött,
Hol mindent elborít az ősi köd…
Hogy ezt az öröklétet mint tűröd?
Angyalosi Gergely irodalomtörténész szerint Füst Milán írásaiban a mai magyar kortárs irodalom, a posztmodern próza – például Esterházy Péter és Nádas Péter – törekvései visszhangoznak. Füst szinte minden írásában az okoz feszültséget, hogy egyszerre kísérelt meg a ritmikus próza és a leghétköznapibb valóság, úgymond a hevenyészet nyelvén írni. Ez a hétköznapi és artisztikus nyelv között ide-oda billenő stílus pedig sokszor görcsösséget, groteszk effektusokat eredményez.
Kiemelkedő szépprózai műve A feleségem története, amely 1942-es megjelenésekor nem keltett feltűnést, de az 1958-as francia kiadás után világsiker lett. Füst szokványos féltékenységi történetből teremt fausti művet, az üdvösség keresése és a pokoljárás, a fenségest a nevetségessel összeelegyítő groteszk önirónia révén.
A háború után előadásaihoz helyreállította elveszett esztétikáját, amely Látomás és indulat a művészetben címmel 1948-ban jelent meg, s ekkor kapott Kossuth-díjat is. Íróként 1950-től el kellett hallgatnia, de a budapesti bölcsészkaron taníthatott, nagyszerű tanulmányt írt Shakespeare-ről és lefordította a Lear királyt.
Késői kisregényei Őszi vadászat címmel 1955-ben jelentek meg, majd napvilágot láttak emlékezéskötetei, amelyekben erkölcsfilozófiáját is kifejtette. Utolsó befejezett regénye, A Parnasszus felé (1961) a művészsors összefoglalását adja. Utolsó művét, a Szexuál-lélektani elmélkedéseket csak 1986-ban, megírása után 20 évvel adták ki először.
„Füst Milán szerelmeiről tőle magától olvashatunk – írja dr. Róder Edit. – Szerelmeihez intézett leveleit, mint mindent, ami Füst Milánnal kapcsolatos, híven őrizte a feleség Erzsi, akár fájó emlékeket, akár a közös szép perceket, akár az írói munka gyötrelmeit, akár az író elismerését tartalmazta, mert idézem Erzsitől: „Ez mind Miláné!” Legszűkebb baráti köréhez tartozó barátai Radnóti Fifi, Gerő Sándor professzor, a III.-as számú Belgyógyászati Klinika igazgatója Füst Milán volt kezelőorvosa és felesége Körmöczy Zsuzsi, valamint én elneveztük Erzsit: Milán néninek!”
Füst Milán 1967. július 26-án halt meg Budapesten.
„Nem tartom kétségesnek, hogy elhanyagolt vagy rejtett s ennélfogva szunnyadó emlékeink tegnapi napja nem a naptár igazi tegnapja, sokkal inkább az a nap, mikor utoljára idéztük fel azokat. Ki ne csodálkozott volna már az idő rohanásán, mikor egy halottjának valamely mondása jutott például eszébe, olyan, amelyet már majdnem feledett s amely most úgy cseng a fülébe, mintha alig néhány nap telt volna el azóta… Amit itt most elmondani szeretnék, azt én úgy eltemettem… mondhatnám, el is földeltem magamba, – nem akartam többé rágondolni s most, hogy felidézem újra mély rejtekeiből: mintha egy tegnapi történet merűlne fel előttem.” (Füst Milán: Nevetők)
Füst Milán mélyen szkeptikus, emellett teljességre törő egyéniség volt, aki képzelete valóságát tekintette írói közegének. A hiábavalóság tudatában is az erkölcsi akarat pátoszát jelenítette meg alkotásaiban. Verseivel talányos szimbólumok révén egy mitikus világot teremtett, lírája jelentősen hatott a következő költőnemzedékre. Drámahősei lelkük fantomjaival küzdenek, érzelmi és erkölcsi igényeik összeegyeztethetetlensége semmisíti meg őket.
