„Nem szabad elfeledkezni arról, mennyire különbözik a festő érzékenysége az író érzékenységétől.” 70 éve, 1946. július 27-én halt meg Gertrude Stein amerikai költő- és írónő, kora egyik legismertebb műgyűjtője és mecénása.
A kor festőinek műveit sok Párizsban letelepült tengeren túli gyűjtötte, de a Stein testvérek kiemelkedő helyet foglaltak el közöttük is. Szüleik halálával 1891-ben már fiatalon önállóvá váltak. San Franciscóban vásárolt ingatlanaik jövedelméből éltek, de nem voltak különösebben gazdagok, viszont páratlan kíváncsiság élt bennük, biztos érzékkel és merészen vásárolták a formabontó újító festők vásznait.
Léo Stein (1872-1947) és húga, Gertrude Stein (1874-1946) az 1900-ban a rendezett világkiállításra érkeztek Párizsba, beleszerettek a városba és elhatározták, ott maradnak. 1904-ben bátyjuk, Michael (1865-1938) is csatlakozott hozzájuk. A Steinek az I. világháború előtti Párizs bohém világának ismert alakjai és mecénásaivá váltak. Michael Stein és felesége, Sarah szombatonként este 6-tól 9-ig fogadta a Madame-utcai szalonjában a művészeket, irodalmárokat, akik aztán átvonultak a Fleurus utcába, ahol Léo és Gertrude látta vendégül otthonában a kor hírességeit, hogy együtt csodálják az új vásznakat.
Ezeken az estélyeken ott kavargott számos amerikai, olasz, német művész és mecénás, megannyi francia festő, de költő és író is, már csak azért is, mivel Gertrude Stein maga is ismert írónővé vált. A Stein testvérek híres szalonjában megfordult Braque, Man Ray, Apollinaire, Duchamp, de megannyi amerikai író, Hemingway, Scott Fitgerald és sok híressé vált társuk is.
„Nem szabad elfeledkezni arról, mennyire különbözik a festő érzékenysége az író érzékenységétől. A festő egoizmusa és az író egoizmusa – két külön világ.
A festő képtelen környezetétől függetlenül értelmezni önmagát: létélménye a képében visszaadott látvány személyes visszatükröződéséből táplálkozik, és e bonyolult önreflexió alapjaiban határozza meg lényét. Ezzel szemben az írónak önnön létezése önálló és megkérdőjelezhetetlen értéket jelentő állapot, ezért az író, mármint a komoly író – nem művei visszfényében éli meg önmagát. Az írónak előbb léteznie kell ahhoz, hogy írhasson, szemben a festőkkel, akinek előbb festenie kell ahhoz, hogy létezhessen – és festhessen tovább. Nos, ezért veszélyes összetéveszteni egy író és egy festő egoizmusát. A kettő különbsége megmagyarázza, ahhoz, hogy festőként pontosan fejezhesse ki magát, miért kereste Picasso írók között a barátait.” (Gertrude Stein: Picasso)
„Igazán úgy gondolod, hogy mindenedet mindenemmel szeretem.”
Gressor és Cook Mindent a szerelemért c. kötetében olvashatjuk: Alice Babette Toklas (1877-1967) először 1907-ben találkozott Gertrude Steinnel. Később így írt erről egyik barátnőjének:
„A korall brosstű, amit viselt, és a hangja mély hatást tett rám. Elmondhatom, hogy életemben csak háromszor találkoztam zsenivel, és minden alkalommal megszólalt bennem egy csengő, és nem tévedtem, és azt is állíthatom, hogy minden esetben e még akkor történt, amikor zseni voltukat korántsem övezte általános elismerés. Ez a három zseni, akiről szólni akarok, Gertrude Stein, Pablo Picasso és Alfred Whitehead.” (Ford. Szobotka Tibor)
Alice viszont nem azzal folytatta, hogy szerelembe esett volna akár Picassóval, akár Whiteheaddel – életének hátralevő részét Gertrude Stein mellett élte le. Minden megváltozott számára, amikor huszonkilenc éves korában úgy határozott, hogy Párizsba utazik. Ott találkozott élete szerelmével, az amerikai költő- és írónővel, ihletett műgyűjtővel. „Aranybarna jelenség volt – írta első találkozásuk után Alice –, barnára égette a toscanai nap, melegbarna haján aranyló fények játszottak.”
Különös párt alkottak. Alice csöndes volt és visszahúzódó, Gertrude hangos és feltűnő. Az írónő mindenbe belekóstolt, mindent megélni és élvezni akart. Mielőtt Párizsba ment, hogy csak az írással foglalkozzon, orvostudományt és pszichológiát tanult. Gertrude Steinnek – ahogy ő maga fogalmazott – „sírig tartó szenvedélye a mondat volt”. Se vége se hossza mondatokat írt, amelyekben szójátékokat és kétértelmű szavakat vagy kifejezéseket használt, valóságos szellemi bújócskát játszott írásaiban. Örömét lelte abban, hogy – mint többször hangsúlyozta –, „verbális csendéleteket” alkotott. Egyik híres sora „A rózsa az rózsa az rózsa az rózsa”, arra kényszeríti az olvasót, hogy a rózsa lényegét próbálja feltárni.
Alice 1910-ben odaköltözött Gertrude-hoz és Leóhoz, és harminckilenc esztendeig maradt ott, mint Gertrude titkárnője, szakácsa, társa és szeretője. Alice mint a háziasabb fél, kezébe vette a háztartás irányítását; Gertrude a kapcsolat férfias szereplőjének érezte magát. Ők ketten házaspárnak tekintették magukat, ennek megfelelően is éltek. Alice társát „erős-erős férjnek” nevezte, Gertrude pedig úgy írta le magát, mint „férj, akinek a felesége tehénként őriz”. A tehén szó a pár használatában nyilvánvalóan a hagyományos irodalmi nyelv tabuira, vagyis szent teheneire vonatkozott, mint a női nem szervek, testi vágy és orgazmus. Levelezésükből kiderül, hogy tébolyult testi-lelki szerelemben éltek.
Noha Gertrude Stein rengeteg szerelmes levelet és szerelmes és erotikus verset is írt Alice-nek, azokat életében nem publikálta. Abban az időben a társadalom elfogadta, hogy két nő megossza az otthonát, de hogy az ágyát is, azt már nem. A fizikai kapcsolatot nyíltan nem vállalhatták fel, mert nem volt elfogadható a közízlés számára.
Gertrude Stein, aki élete során több mint hatszáz művet írt, nem volt általánosan ismert 1933-ig, amíg az Alice B. Toklas önéletrajzát ki nem adta. A könyv bestseller lett Amerikában, és híressé tette az írónőt. A lapok folytatásokban közöltek belőle részleteket, és ezzel még szélesebb olvasóközönség számára lett ismert. Miután kitört a második világháború mindketten zsidó származásúak lévén, hajszálon múlt, hogy elkerülték a koncentrációs tábort, amikor a németek megszállták Belley környékét, ahol a vidéki házuk is volt. A két asszonyt a szomszédok védték meg.
Gertrude Stein 1945 decemberében Brüsszelbe utazott, hogy lelkesítő beszédet tartson az ott állomásozó katonáknak. Az útja során panaszkodott először hasi fájdalmakra, állapota gyorsan romlott, végül 1946. július 27-én halt meg végbélrákban. Alice, aki huszonegy év múlva követte szerelmét, ott ült az ágya szélén.
