Gyönyörű verseket hagyott hátra, maradandót alkotott prózában, lírában, szépprózában és drámában is könnyedén át tudta adni gondolatait. Értett a természettudományokhoz, fizikához és anatómiához, de jogász diplomával is rendelkezett. Volt pénzügyminiszter és volt színigazgató. Johann Wolfgang Goethe igazi polihisztor volt.
180 évvel ezelőtt ezen a napon halt meg Weimarban Johann Wolfgang Goethe, a német irodalom egyik klasszikusa, a világirodalom egyik legnagyobb költője, regény- és drámaírója. Élete 83 éve alatt rengeteget és maradandót alkotott a színház, a természettudomány, a képzőművészet és a politika területén.
Főbb műveit felsorolni sem könnyű: szentimentális levélregénye, Az ifjú Werther szenvedései hatása egész Európára kiterjedt, Goethét élete végéig a Werther szerzőjeként ismerték. A Prométheusz, a Ganümedész, a Vándor esti éneke a német irodalmi „lázadó” mozgalom, a Sturm und Drang és a természetrajongás lírai kifejezői.
Három fontos drámája az Egmont, az Iphigénia Tauriszban és a Torquato Tasso. Az első hőse a németalföldi szabadságharcos, a másodikban az önmagát legyőző embert és a humanitás megváltó erejét ábrázolja, a harmadik saját konfliktusát fogalmazza meg az udvari élettel.
A Római elégiák az antik szerelem erotikáját, az érett férfi életörömét fejezik ki. Híres balladáit: A villikirályt, Az isten és a bajadért, A bűvészinast, A korinthoszi menyasszonyt a Friedrich Schillerrel való versengés során írta, témájuk régi és távoli, Goethe feldolgozásában mégis mély erkölcsi és mitikus tartalommal telítődtek. Munkásságának meghatározója a klasszicizmus, de művészetében rokokó és szentimentális vonások is megtalálhatók.
„Végtére is – az vagy, mi vagy.
Vendéghajat ezer bodor fürttel csináltass,
csatolj magadra hosszú gólyalábat,
maradsz örökre, ami vagy.” (Goethe: Faust)
Egyik fő műve a tipikus polgári fejlődésregény, a Wilhelm Meister tanulóévei, ennél népszerűbb volt a a kor viharait, így a francia forradalmat is érzékeltető Hermann és Dorothea című idillikus polgári eposza. Versciklusa, a Nyugat-keleti díván keleti és európai versformákban szólal meg, Háfiz 14. századi perzsa költő hangján. Késői szerelmének terméke búcsúja az élettől: a Marienbadi elégia, de befejezte az Utazás Itáliábant, az önéletrajzi Költészet és valóságot, s főművét, a Faustot is.
Doctor juris
1749. augusztus 28-án született Frankfurt am Mainban, polgári családban, nevét később írta „von”-nal. Lipcsében és Strassburgban tanult jogot, Herder itt hívta fel a figyelmét a világirodalom több nagyságára s a népköltészetre. Friderike Brionhoz írt szerelmes versei egyszerűségükkel, személyességükkel a nagy líra kezdetét jelzik.
Vizsgái után hazatért Frankfurtba, a Sturm und Drang irodalmár-mozgalom vezére lett. A wetzlari kamarai bíróság gyakornokaként ismerte meg egy per során a Faust Margitját ihlető gyermekgyilkos anyát. Ekkori szerelmét, Charlotte Buffot a Werther Lottéjáként örökítette meg.
Vadromantikus drámája Götz von Berlichingenről, a vaskezű lovagról stílusa és trágárságai miatt nagy botrányt kavart, mint írta: „Minden valamire való ember érzi, különösen amint műveltsége gyarapszik, hogy a világon kettős szerepet játszik: egy igazit és egy eszményit.”
1775-ben Károly Ágost herceg (egyetemi társa) Weimarba hívta, itt a herceg ivócimborája, titkos tanácsos, kamarai elnök és miniszter lett. Kitűnő hivatalnokként az adó- és hiteljogi ügyek szakértőjévé vált, több német állam átvette újításait. Fejlesztette a kereskedelmet, a bányászatot, az oktatást, 1791-1817 közt az udvari színház igazgatója, az állam kulturális vezetője is volt.
„Márpedig engem semmi se bosszant jobban, mint az, ha az emberek kínozzák egymást, s legfőként, ha életük virágjában levő fiatalok, akik legtisztábban tárulkozhatnának ki az élet örömei elé, rontják el, rossz képet vágva, néhány jó napjukat, és csak későn látják be, hogy tékozlásuk mennyire helyrehozhatatlan.” (Goethe: Werther szerelme és halála)
Asszonyok és barátok
Weimarban ismerkedett meg Charlotte von Steinnel. A művelt, hét évvel idősebb asszony segítette lehiggadását, lelki-szellemi elmélyülését. Később azonban előle menekült Itáliába, az ott töltött két év alatt erősen hatott rá az antik műveltség, itt vált romantikusból klasszikussá. Otthon találkozott a varrólány Christiane Vulpius-szal, aki fia anyja, majd felesége lett, az úri társaság megbotránkozására.
1794-ben Schillerrel kötött barátságát nemes versengés és termékeny együttműködés jellemezte, Schiller főrendező lett Goethe színházában. Barátja haláláig sok közös munkájuk volt, ám végig Herr Exzellenznek, illetve Herr Doctornak szólították egymást. Goethét Schiller bohémsága zavarta, azt meg a miniszter szertartásossága. Nevük az irodalomban mégis összefonódott, weimari szobruk kézen fogva ábrázolja őket. Goethe német főtisztviselőként nem mutathatta a francia forradalom iránti szimpátiáját, ez mégsem maradt titok, így sokan hazafiatlannak tartották. Ellenérzései dacára hercegével részt vett a francia háborúban, egy találkozójuk után a császár azt mondta az íróról: Íme, egy ember!
Goethe 1821-ben, hetvenkét évesen megkérte Ulrike von Lewetzow kezét, ám a több mint fél évszázadnyi korkülönbség miatt a szülők nem adták hozzá lányukat. Ezután visszavonulva élt, irodalom- és művészetelmélettel, történelemmel, természettudománnyal, filozófiával foglalkozott, egyetemességre törekedve, lassan kívül, illetve felülemelkedett korán. Egész életében írta fő művét: a Margit-drámát kifejtő Ős-Faustot kibővítette a Mefisztó-szerződéssel s a Walpurgis-éjjel, így született meg a Faust. A dráma első része az életet ábrázolja, a másodikban a kutató fausti ember világát, aki a nyugati kultúrát létrehozta.
1832. március 22-én Weimarban halt meg, utolsó szavai állítólag így hangzottak: Több fényt!
Halála után titkára, Eckermann Beszélgetések Goethével című könyvében adott képet az író napjairól, gondolatairól.
