„Mondja, önt nem lázítja fel soha se ez az összeesküvés, melyben az egész világ részes?” 195 éve született Gustave Flaubert francia regényíró, a Bovaryné és az Érzelmek iskolája írója.
1821. december 12-én született Rouenban. Jómódú polgárcsaládból származott, apja sebészprofesszor, anyja egy orvos lánya, maga is vidéki nagypolgárok leszármazottja volt. Írói pályafutása már iskolás éveiben megkezdődött: első műve 1837-ben a Le Colibri című kis folyóiratban jelent meg. Ekkor kötött barátságot a fiatal filozófussal, Alfred le Poittevinnel, akinek pesszimista szemlélete erősen befolyásolta. Ugyanakkor jelentős hatást tett rá a kórházi környezet, a nagy sebészek társasága, a műtők világa, amellyel apja és bátyja hivatása révén ismerkedett meg.
1841 novemberében beiratkozott a párizsi jogi karra, bár ekkor már egyre inkább az irodalom bűvkörébe került. Tanulmányait elhanyagolta, író- és művésztársaságokba járt, de 1843-ban egy epilepsziás roham véget vetett az egyetemi tanulmányoknak és a „bohéméletnek” is. Apja beleegyezett, hogy fia otthon maradjon, és diploma és jogi pálya helyett legfeljebb csak irodalommal foglalkozzon.
„Habent sua fata libelli; a könyveknek is megvan a sorsuk, mondja a latin közmondás, amelyet a mi esetünkben úgy lehetne kiegészíteni, hogy a könyvek, a nagy könyvek az emberi sorsokat is irányíthatják, s tükörképből útjelző fényforrásokká alakulhatnak.” (Gustave Flaubert: Érzelmek iskolája)
1846-ban, apja halála után anyjával és közben szintén elhunyt Caroline húgának leányával Rouen elővárosába, Croisset-ba költözött, s hátralévő életét szinte megszakítás nélkül itt töltötte. Egy párizsi látogatás alkalmával, 1846 júliusában James Pradier szobrász műtermében megismerkedett a szép és ledér Louise Colet-val, egy közepes tehetségű költőnővel, Alfred Musset és más irodalmárok barátnőjével. Louise nemcsak érzéki örömöket nyújtott az ifjú Flaubert-nek, hanem lényeges lélektani tapasztalásokat is, harmonikusnak kevéssé nevezhető kapcsolatuk 1855-ig tartott. Ugyanakkor Flaubert reménytelenül rajongott a nála tizenegy évvel idősebb Elisa Schlésingerért, egy párizsi zenemű-kereskedő szép és szigorú erkölcsű feleségéért is, akiről Marie Arnoux alakját mintázta Az érzelmek iskolája című regényében.
1847-ben Flaubert barátjával, Maxime du Camp íróval gyalogszerrel bejárta a Loire völgyét és a bretagne-i partvidéket, s a kirándulásról közösen útinaplót is írtak. A Flaubert által készített fejezeteket csak halála után adták ki Mezőkön és partokon át címmel. 1848 forradalmi légköre Croisset-ra is átterjedt: Flaubert is részt vett politikai banketteken, Párizsban pedig bejárta a forradalom különböző helyszíneit. Rövid lelkesedésének és hosszú csalódásának emlékeit Az érzelmek iskolája egyes fejezetei őrzik. Ebben az időszakban, 1846-49 között az őt régóta foglalkoztató témán, Szent Antal megkísértésének első változatán dolgozott. (1856-ban újra visszatért a műhöz, amelynek végleges változata 1874-ben jelent meg.) Flaubert saját bevallása szerint életének talán a legélvezetesebb korszaka volt az a tizennyolc hónap, amíg e művét írta. A fogadtatás azonban lehangoló volt: barátai, akiknek felolvasta a kéziratot, azt tanácsolták neki, hogy dobja tűzbe, s szóba se hozza többé. Flaubert, hogy kudarcát feledje, hosszú útra indult: 1849 novembere és 1851 áprilisa között Maxime du Camp társaságában beutazta Egyiptomot, Palesztinát, Szíriát, Törökországot, Görögországot és Itáliát.
„Ejh- felelte a férfi –, hát nem tudja, hogy bizonyos lelkek örökös gyötrelemben élnek? Az ilyen lelkek hol az ábrándokhoz, hol a cselekvéshez folyamodnak, hol a legtisztább szenvedélyekhez, hol a legvadabb élvezetekhez, s belevetik magukat minden szeszélybe vagy őrületbe.” (Gustave Flaubert: Bovaryné)
Hazatérése után barátai új témát ajánlottak számára: Eugene Delamare normandiai orvos esetét, aki belehalt fájdalmába, mert felesége megcsalta, s tönkretette életét. Ez a történet és James Pradier feleségének naplója ihlette őt a Bovaryné megírására, amely a maga kérlelhetetlen objektivitásával, „szenvtelenségével” új korszak kezdetét jelölte az irodalom történetében. A történet vidéki környezetbe kalauzolja az olvasókat, akik megismerkedhetnek a boldogságot hajszoló Emma Bovaryval. A nő – bár férjnél van – viszonyaiban keres kielégülést, amelyet soha nem talál meg. A regény végül ötévi előkészület után jelent meg 1857-ben a Revue de Paris hasábjain Vidéki szokások, erkölcsök alcímmel folytatásokban. Válaszul 1857 januárjában a francia kormányzat közerkölcs elleni vétségért beperelte Flaubert-t, de a bíróság felmentette. Irodalomtörténeti érdekesség, hogy néhány hónap múlva ugyanezzel a váddal Charles Baudelaire állt a bíróság elé, de őt el is ítélték.
A Bovaryné unalmas polgári világa után Flaubert megírta a Karthágóban játszódó Szalambót, amelyet zajos tetszéssel fogadott a közönség. Az 1870-es porosz-francia háború kitörése előtt néhány hónappal jelent meg Az érzelmek iskolája, amely viszont nem talált kedvező fogadtatásra, s ez erősen megviselte az írót.
Két színműve, A gyengébb nem és A jelölt ugyancsak visszhangtalan maradt, s ráadásul anyagi gondok is megkeserítették utolsó éveit. Vigaszt csak a munkában és írótársai, Turgenyev, Zola, Maupassant barátságában talált. 1877-ben megírta Három mese című kötetének három elbeszélését, miközben már dolgozott Bouvard és Pécuchet című regényén, amelyben két kispolgár kerül szembe a tudományokkal. A Bouvard és Pécuchet egy különleges, tüneményes, avantgárd és saját kora számára szinte emészthetetlen mű, egy regény, amelynek nem a cselekménye a lényeges, hanem epizódjainak sokasága, tömege. Flaubert a világmindenséggel birkózik művében. Főszereplői az életmódnak olyan reformerei, ami a valóságban tulajdonképpen elképzelhetetlen. Bouvard és Pécuchet olyan stációkat jár végig, amelyeket a világirodalomban csak a Faustban, vagy Az ember tragédiájában találhatunk. Flaubert-t ennek írása közben, íróasztala mellett érte a halál 1880. május 8-án: az ifjúkora óta visszatérő epilepszia végzett vele.
Irodalomtörténeti érdekesség, hogy a gondosan megmunkált mondatok, a tárgyilagos stílus mestere regényein és elbeszélésein kívül a ma emberének is megszívlelendő ún. sottisier-t hagyott hátra, az ostoba mondások e gyűjteményébe módszeresen lejegyezte mindazokat a gügye mondatokat, amelyekkel újságban, könyvben, hivatalos szövegben vagy éppen szónoklatokban találkozott.
