Az idei Múzeumok Éjszakáján láttuk Müller Pétert szalmakalapban táncolni, a Cabaret Medrano-t közönséget táncoltatni, és boronghattunk Víg Mihály Ady-estjén a költő Veres Pálné utcai lakásának izzó falai között.
Teleportálni nem tanultunk meg: hiába szerettünk volna ott lenni több helyen, a emberi erőforrás fogyatékossága az ambíciónak útját állta. Azért láttuk Müller Pétert szalmakalapban táncolni, a Cabaret Medrano-t közönséget táncoltatni, és boronghattunk Víg Mihály Ady-estjén a költő Veres Pálné utcai lakásának izzó falai között.
A Múzeumok éjszakáján
Izzó, igen: szombaton is olyan ördögi hőség uralkodott a fővárosban, hogy a múzeumokban félmeztelen látogatók grasszáltak, és komoly szempont volt a helyszín kiválasztásánál, hogy légkondicionált-e vagy sem. Voltak olyan programok, amiket a forróság miatt hagytunk faképnél, például a Művészbarátságok tóksót a PIM-ben (Petőfi Irodalmi Múzeum), ahol a könyvtárnak nevezett szaunában több mint teltház volt: csodáltam, hogy az emberek kulturált arccal figyelik a higgadtan csevegő Háy Jánost és Mucsi Zoltánt ahelyett, hogy puszta kézzel egymásnak esnének. A természet vad pörölycsapásait tehát a jó programok sem tudták teljesen kivédeni: akkor kezdtük szívből, igazán élvezni a Múzeumok Éjszakáját, amikor este kilencre a sivatagi klíma balzsamos nyári estévé szelídült.
Fél hétkor kezdtünk neki a körsétának: viaszként olvadtak el a tagjaink, mire a Müpához értünk, a Ludwig Múzeum azonban szerencsére a légkondis helyek sorát gyarapította, itt maximum tüdőgyulladástól kellett tartani. A Garázsband Fesztivál közönségdíjas együttese, a The Bluebay Foxes zenélt a Szenvedély. Rajongás és művészet című kiállítás közepén, ahol mind nekem, mind a zenekarnak – ahogy két szám közötti szünetben kiderült – egy mikrofon elé állított pezsgősüveg és hajszárító találkozása volt a legérdekesebb műtárgy. Ugyan egyikünk se tudta a lényegét megfejteni, mindenesetre kénytelenek voltunk hosszú percekig állni előtte, úgyhogy valamit kétségtelenül tudott. Egyébként egy koncert tök jól illeszkedik a kiállítótermi légkörhöz, én legalábbis annyira egy Woody Allen-filmben éreztem magam, amennyire még sohasem, pedig előfordult már néhányszor, az Annie Hall-lal különösen.
A The Bluebay Foxes után fellépő Müller Péter AndFriends szállította a megszokott mülleri iróniát és atmoszférát. A zenekar vadonatúj számokat is tesztelt rajtunk, a Kicsi kicsiszolt kő-n és Roszik Hellán majdnem elbőgtem magam, olyan szép volt, és úgy örültem, hogy nem feledkeztek meg a kedvencemről – Mi már leszoktunk róla -, hogy félrehajtott fejjel, félhangosan dúdoltam Müllerrel együtt, pedig ezt a rajongói szokást elég cikinek tartom. Mondjuk a Brexit, az IS és a menekültválság jutott róla eszembe ebben a sorrendben, de hát az élet a Múzeumok Éjszakáján sem habostorta.
Galéria – Múzeumok Éjszakája 2016
A Petőfi Irodalmi Múzeumban szaharai állapotok uralkodtak. Innen történt ominózus kirontásunk a Művészbarátságok tóksóról, de a sárkányos kiállításra is mindössze tíz percet bírtunk áldozni, ahol azért ellenőriztem, hogy a Trónok harcát nem felejtették-e ki a kánonból. Annál barátságosabb volt odakint, a nyáresti udvaron, ahol a Cabaret Medrano játszott kilenctől – a tagok fontolóra is vették, hogy Tangó a jégen című számuk mellé szereznek egy párdarabot Tangó a sivatagban címmel. Az este hemzsegett a temperamentumos hegedűs hölgyektől, akiknek a torkába is hangszert rejtettek – az Andfriends-es Roszik Hella után György Andrea vett le minket a lábunkról, illetve perdített táncra néhány virgonc bölcsészhallgatót.
A Cabaret Medrano utolsó, délszláv háború ihlette dala jó átvezetés-átevezés volt mély vizekre. A PIM-től egy macskaugrásnyira, a Veres Pálné utca egyik lakásában lakott majd száz évvel ezelőtt Ady Endre fiatal feleségével, Boncza Bertával. A Múzeumok Éjszakáján egy órára Víg Mihály költözött be a második emeleti fészekbe, hogy jellegzetes depressziós orgánumán Ady-verseket interpretáljon. Nagyon szeretem a Balatont, a Tarr Béla-filmzenéket rongyosra hallgattam, most mégsem nyűgözött le teljesen ez az atmoszférikus, ólomsúlyú zenei világ, pedig tényleg olyan verseket mazsoláztak ki, amik alkalmasak a „vígmihályosításra”. Mentségemre, itt is annyira meleg volt, hogy amíg nem találtam egy Fideliót legyezőnek, csak az arcomról lecsorgó verejtékcseppek foglalkoztattak, és a vécéről időnként kiszűrődő hangok sem ágyaztak meg kellően az áhítatnak. Társam viszont nem törődött a rögvalósággal, és toronymagasan az est győztesének szavazta meg a produkciót.
A koncert után a lelkes nézelődők bevették magukat Adyék hálószobájába, holott nem lett volna szabad: mi inkább kimenekültünk a csillagos estébe, Buda felé. A Várnegyed este tizenegyre kicsit kihalt, a Nemzeti Galéria be is zárt, a Vármúzeumban még pezsgett némi élet: a tárlatvezetők nyomában szép számú látogató ballagott, a Barokk teremben pedig zavartalanul csordogált a Harmonika Európában – Európa a harmonikában című program – a Zorba, az O sole mio, vagy a Szélről legeljetek örökbecsű taktusaira a látogatók végre ellazulhattak, mindenki fellélegzett a hőség eltávoztával. Itt-ott előkerültek a dobozos sörök is, mi pedig beültünk a Vármúzeum egyik meghitt sarkába, a késő Kádár kori szobába, ahol a rondapiros díványon kuporogva búcsúzóul megnéztünk egy dokumentumfilmet a szocialista lakásépítésről, és jó néhány Burdát végignyálaztunk. Ami nekünk párás szemű nosztalgia, másoknak csupa derű: a tupírozott frizurájú, válltöméses blézerekben feszítő címlaplányokon az utánunk érkező kora huszonéves csapat térdét csapkodva röhögött.
Galéria – Múzeumok Éjszakája 2016
Hegedüs Barbara
