„A szél papírdarabokat pörgetett a járdán és az úttesten: villamosjegyet, sztrájkra szólító röpcédulát és megsárgult, szakadozott újságlapokat.” Az idén 80 éve született és 41 éve elhunyt Hajnóczy Péter novellája a szembesítés és a szembesülés története is.
Hajnóczy Péter fiatalon távozott el körünkből. Életműve azonban kiállta az idők próbáját. Ott a helye 20. századi magyar irodalom maradandó értékei között. Hajnóczy az 1970-es években jelentkező fiatal magyar prózaíró-nemzedék egyik legfontosabb személyisége, „nemzedéki élményének” nagyhatású ábrázolója.
Alakjai vagy áldozatok, vagy önpusztító megszállottak, az individuum szabadságáért folytatott harc vergődő útkeresői. nem nehéz felismerni az írót, aki elemző tárgyilagossággal rögzíti élethelyzetét, a függőség, a szenvedés fázisait.
Az írással valószínűleg már ifjúkora óta foglalkozott, ám első publikációi, rövidebb írásai a hetvenes évek elején jelentek meg az Élet és Irodalomban, a Mozgó Világban és az Új Írásban. Kezdeti, kísérletező jellegű novelláira az ismétlések gyakorisága, a filmtechnika, a montázsok alkalmazása jellemző, s csak később talált rá saját, eltéveszthetetlenül egyedi írói hangjára. Az áttörés éve 1975 volt, ekkor jelent meg a Szépirodalmi Kiadónál A fűtő című elbeszélésgyűjteménye, s a Valóságban napvilágot látott Az elkülönítő című riport-szociográfiája, amely a szentgotthárdi szociális betegotthonban uralkodó áldatlan állapotokat tárta fel, nem kis vihart kavarva.
Műveinek témáját a megélt-megszenvedett valóság adta, írásainak középpontjában az alkoholizmus, saját felbomló, szorongó, elmagányosodó személyisége, az önpusztítás folyamata áll, előadásmódja látszólag szenvtelen és tárgyilagos, ám érezhető benne a mögöttes indulat, keserűség, düh is, s hangja olykor meglepően nyers, szókimondó, néhol kifejezetten durva, amely ebben a korban meglehetősen szokatlan volt az irodalmi művekben.
1979-ben az Ünnepi Könyvhétre jelent meg mindmáig legnépszerűbb műve, A halál kilovagolt Perzsiából című kisregénye. A több szálból fonódó történet hőseiben, a segédmunkából élő, fűtetlen albérletben nyomorgó, jobb sorsra érdemes, tehetséges fiatalember, valamint a delírium rémképeivel küzdő narrátor alakjában nem nehéz felismerni az írót, aki elemző tárgyilagossággal rögzíti élethelyzetét, a függőség, a szenvedés fázisait. Nem sokkal halála előtt jelent meg a Jézus menyasszonya című kötet, amely a címadó kisregényen kívül utolsó éveiben írt karcolatait is magába foglalta. Kísérletezett drámaírással is, utolsó, töredékes munkája a halottak között játszódó, felfokozott lelkiállapotra utaló Last train, amelynek központi témája a halál volt.
HAJNÓCZY PÉTER: KI A MACSKA?
A szél papírdarabokat pörgetett a járdán és az úttesten: villamosjegyet, sztrájkra szólító röpcédulát és megsárgult, szakadozott újságlapokat. Néha lövés dörrent.
Azok négyen ott álltak a lámpaoszlopra akasztott macska körül, kezükben esernyővázból készített íjak és nyilak.
– Te következel, Dagadt – mondta Kesztyű, a vezér. – Ki a macska?
– U-u-uuuu! – ordította amaz. – Uhhhh! Sziu indiánok vagyunk! Ki a macska? –
Marokra fogott egy nyílvesszőt. – Mit gondoltok, ki a macska? – És torkaszakadtából üvöltve felelt rá:
– Az a rohadt házmester! Az az átkozott, mocskos házmester, aki elvette a labdánkat! – Magasba lendült a keze, és a macskába döfte a nyílvesszőt.
– Most te jössz, Hosszú – mondta a vezér. – Hosszú, ki a macska?
Hosszú megmarkolta a nyílvesszőjét, és a macskának rontott. De ki legyen a macska? Valami komolyat kéne kitalálnia, nem olyan gyerekeset, mint a Dagadt. De mit? Valami olyat kéne mondani, amit ezek nem tudnak utánozni, olyat, hogy hanyatt essenek. Olyat kéne mondani, amit akár maga Tűzoltó Riberra is mondhatna, aki – mindenki tudja – egyszer megrágott és megevett kilenc söröskorsót.
Hogy időt nyerjen, torkaszakadtából ordított, és szökellve ugrált a macska körül, mint aki csakugyan élvezi ezt a játékot. És egyszeriben fölvillant a szeme, mint akinek eszébe jutott valami.
– Vesszenek a fa…
Elharapta a szót: hirtelen kétely fogta el, faszistának vagy fasisztának ejtik-e, amit mondani akart. Elvörösödött, s mint akinek a legutolsó pillanatban jut eszébe az, amiről biztosan tudja, hogy mondják ki fennhangon, felordított:
– Ki a macska? A rohadt zsidók! Vesszenek a zsidók!
Belevágta a nyílvesszőt a macskába, s úgy nézett körül, mint aki biztosan tudja, csakugyan olyan szót használt, amiért nem nevethetik ki.
– Jól van – bólintott Kesztyű. – Rendesen csináltad.
Megmarkolt egy nyílvesszőt, és teleszívta magát levegővel.
– Kérdezz nekem, Hosszú.
Amaz félszegen, boldogan elvigyorodott.
– Ki a macska? – bömbölte. – Kesztyű, ki a macska?
Kesztyű összehúzott szemmel megállt a karmait kimeresztő, zsinegen himbálózó állat előtt, aztán lassan fölemelte a nyílvesszőt, kissé hátrahajolt, és teljes erőből döfött.
– Klári! Az a dög! Az a macska: csak gimnazistákkal megy végig az utcán! Kis kurva, ringyó! Az a macska!
Minden szitoknál ököllel vágott a macskába. Mikor abbahagyta, lihegett, és zavarosak voltak a szemei. Csönd volt egy percig.
– Te nem játszol, Vörös? – kérdezte Kesztyű.
Odanyújtott neki egy nyílvesszőt, de amaz eldobta. Meztelen kézzel esett a macskának, amely utolsó erejével küzdött: a két test egybecsavarodott a zsinegen, tompa, nyávogó hörgés hallatszott, és a vékony, görcsös, kiáltozó gyerekhang.
– Ki a macska? A kurva apám meg az anyám! Jaj, a szemetek, a rohadt dögök! Az apám meg az anyám!
Hüvelykujját a macska szemgödrébe vájta, karjával átölelte az állatot, minden erejével magához szorította, és ordítva, jajgatva sírva fakadt.
A másik három mozdulatlanul, megdöbbenve nézte: mindegyik tudta, hogy a Vörös szülei meghaltak: nyolc nappal ezelőtt végzett velük egy géppisztolysorozat, mikor burgonyáért álltak sorba a Vásárcsarnok előtt.
