„Mindent, amit én a másikban szeretek, magamban szeretem…” 50 éve hunyt el Hamvas Béla, az ún. szakrális metafizika utolsó nagy egyénisége, a válságkutatás egyik legeredetibb nézeteket valló kutatója.
Eperjesen született 1897. március 23-án. 1914-től önkéntes katonai szolgálatot teljesített, kétszer is megsebesült a fronton. 1919-től Budapesten az egyetem magyar-német szakán tanult, emellett a Konzervatórium zeneelméleti előadásait is látogatta, s alkalmi hallgatója volt az orvostudományi karnak. 1919-20-ban a pozsonyi Tavasz című folyóiratban jelentek meg első irodalmi tárgyú írásai. A diploma megszerzése után 1923-ban a Budapesti Hírlap és a Szózat újságírója lett, majd a Fővárosi Könyvtárban helyezkedett el könyvtárosként, s itt dolgozott egészen 1948-ig.
„Minden, ami másokban dühössé tesz, zavar, „én jobban csinálnám”, mindent, amit a másikban megváltoztatnék, bírálok, minden, amit véleményezek, az bennem van, önmagamban. Minden, amit én kritizálok a másikban, minden, ami ellen harcolok, az bennem van.
Mindaz, amit a másik személy rajtam kritizál, harcol ellene, meg akar változtatni bennem, rajtam, és ez engem sért, bánt, az nincs feldolgozva, nincs megoldva bennem.
Minden, amit mások kritizálnak bennem, harcolnak ellene, meg akarják változtatni, de mindez engem nem bánt, nem érint, akkor ez az ő problémájuk, melyet kivetítenek rám, mert önmaguk nem tudnak, nem mernek szembenézni vele.
Mindent, amit én a másikban szeretek, magamban szeretem, mindez magamban van meg, mert felismerem magam a másik személyében, és ebben egylényegűségünk mutatkozik meg.”
Írói szempontból ez volt életének egyik legtermékenyebb időszaka, sorra jelentek meg esszéi, tanulmányai, recenziói többek között az Athenaeumban, az Esztétikai Füzetekben, a Forrásban, a Katholikus Szemlében, a Nyugatban, a Sorsunkban és a Válaszban. 1935-ben Kerényi Károllyal közösen megalapította a Sziget nevű szellemi műhelyt, s közösen szerkesztették a Sziget című folyóiratot is. Első házassága felbomlása után 1937-ben feleségül vette a műfordító és művészettörténész Kemény Katalint.
A II. világháború kitörése után behívták katonai szolgálatra, 1944 novemberében megszökött, s Budapesten bujkált. 1945 januárjában bombatalálatban elpusztult évtizedek óta gondosan gyűjtött könyvtára, valamint több ezer oldal kézirata is. A háború után 1948-ig az Egyetemi Nyomda kis tanulmányai című sorozatot szerkesztette, de Keszi Imre és Lukács György sorozatos bírálatai és támadásai után B-listára került, állásából felfüggesztették és 1949. március 1-jével nyugdíjazták. Azt ezt követő időszakban fizikai munkásként kereste kenyerét, 1951-től Bokodon, Inotán, majd Tiszapalkonyán az Erőműberuházó Vállalat építkezésein raktáros és segédmunkás volt, közben szanszkritül tanult, latin, görög, héber, kínai szerzőket fordított.
„A háború hasonlíthatatlanul legnagyobb élménye: a realitás-élmény. Az ember a valósággal szemtől szemben áll és a valóságban benne áll. Aki ezt csak egyetlenegyszer is, egészen rövid időre és halványan csak, de átélte, hogy a hamis anyagiasság világfelfogása hogyan recseg-ropog körülötte azzal a hazug és botor feltevésével, hogy a döntő realitás a koszt, az a legmélyebb valóságba látott. A háború ma nem anyagi, hanem morális és exisztenciális kérdés, ahogy sohasem volt anyagi, hanem mindig morális és exisztenciális. Nyersanyagháborúról csak a vigécek beszélnek. Ezt persze az anyaországbeli sohasem tudja meg, mert a frontkatonának nem hiszi el. Számára a háború is, a lét is a margarinkérdés, tekintet nélkül arra, hogy a margarin micsoda.” (Hamvas Béla: A háború nagysága és az ember kicsinysége – oroszországi feljegyzések)
Életének utolsó éveit Budapesten töltötte, s fáradhatatlanul írta esszéit és tanulmányait, egészen 1968. november 3-áig, amikor agyvérzést kapott, s négy nappal később, november 7-én meghalt.
Életében csak a Láthatatlan történet című esszégyűjteménye, s a Kemény Katalinnal közösen írt Forradalom a művészetben című tanulmánykötete jelent meg. Halála után írásai szamizdatban terjedtek, s csak 1983-ban tört meg a Hamvast övező hallgatás, kiadták A világválság című munkáját, s zseniális regényét, a Karnevált. Ezt követően sorra megjelenhettek esszéi, nagyobb lélegzetű tanulmányai, regényei (Silentium, Titkos jegyzőkönyv, Unicornis, Scientia Sacra, Az öt géniusz, A bor filozófiája, Tabula Smaragdina). Munkásságát több posztumusz díjjal is elismerték: 1990-ben Kossuth-, 1996-ban Magyar Örökség, 2001-ben Magyar Művészetért díjat kapott.
