A lámpafény, ha szétterül, fénnyel jelöl ki egy darabot a sötétből, s amit megvilágít, arra irányul a figyelem is. Harcsa Veronika, aki 2008-as diplomáját követően pár év alatt küzdötte fel magát a kezdő ismeretlenségéből hazai és nemzetközi dzsesszpódiumok ünnepelt dívájának szintjére, negyedik hazai lemezén a XX. századi magyar költészet 11 remekére irányította a figyelem zenés lámpafénysugarát.
A költészet kezdetben egy volt a dallal, mert a verseket nem szavalták, hanem énekelték. Később, mikor az írásbeliség már kezdte elválasztani a textust a dallamtól, sok költő, mint pl. Balassi, külön oda is írta, hogy milyen ismert korabeli „nótára” illesztette a sorokat, tehát melyik dalforma volt a minta. Aztán a költemények új életet kapva elkezdték a maguk olvasott és elszavalt életét, bár a költőkben mindig ott motoszkált az a tudatos vagy tudat alatti rím és ritmusjáték, ami atavisztikusan a belülről hallható zenét lopja vissza némán a költészetbe.
A vers utólagos megzenésítése lehetővé teszi, hogy ugyanazt az alapanyagot ki-ki másként formálja meg, ki komolyzeneként, mint Bartók, vagy Kodály, más chansonként, mint Reinitz Béla, vagy a folklór nyelvén, ahogy a Kaláka is teszi. Dzsesszmuzsikusok – ismereteim szerint – nemigen társulnak költőkkel, ők, kicsit arisztokratikusan az angol nyelv mindenekfelett való voltát tekintik műfajuk etalonjának. Harcsa Veronika is így tett előző három albumán: még a saját szerzemények szövegeit is angolul formálta meg. Aztán új utakat keresve bevetette magát a modern magyar versek tengerébe, és azokból, amelyek megszólaltak az ő avantgárd poptól az intellektuális dzsesszen át a kortárs komoly zenéig ívelő lelkében, azokat gyöngyházfényű, sajátos dzsessz-sanzonokká komponálta.
Első találkozásom ezzel a zenei anyaggal – nem sokkal a Művészetek Palotájában tartott lemezbemutató koncert után –, a Zsámbék Jazz Open 2011-es Harcsa Veronika Quintet koncertjén volt. Az énekesnő, miközben a viharos szél kottákat szórt szét a levegőbe, a narancsfényű teliholddal is kommunikálva röptette versdalok papírsárkányait az égre, minket pedig az újdonság varázsa melegített át: így még nem hallottunk verseket. El is kelt valamennyi kihozott CD.
A további találkozások már itthon, a CD figyelmes hallgatásával zajlottak le. A Lámpafény album első verse, Weöres Sándor Út című miniatűrje Blahó Attila meditatív zongoraharmóniáival indul, amely az énekhanggal elgondolkodó párbeszédben folytatódik, felidézve valamit, ami egyszerre indul agyban és lélekben.
Mintha ez bevezető mottó lett volna, Veronika finom hangulati átmenettel tér rá a költő Kihajolni veszélyes című másik versére, ahol Gyémánt Bálint gitárjátéka bújócskázik az ő felmelegedő, kedvesen mókázó hangjával, majd Majtényi Bálint dobütései és Oláh Zoltán basszus alapja hozzák be azt a feszesebb játékot, ami a vers zenei megfogalmazásaként szavak nélkül, hangszereken idézi a kalapot lesodró szél játékosságát. A visszatérő énekhang átveszi a pörgést, és a hangszerek tuttijával ismétli meg a verset. A lecsendesülő hangulat a gitár feszes, majd egyre szabadabb ritmikai játékaival ér véget.
Mint a Hazám vers idilli képére rácsapó józanság, úgy csap rá az előbbire József Attila: Ülni, állni, ölni, halni versében a lírát később is széttörő, erőszakos zenei harmónia. A monoton feszesség és az elernyedő gondolatok ellentétté feszülnek, amit a rockosan torzított gitár enharmónikus ütései fokoznak szinte az elviselhetetlenségig. Az énekhang is egyre őrültebb, pszichedelikusabb, tudatos és tudat alatti vívja harcát, a verssorok széttörve önkényesen rendeződnek át, míg a szám a „vonat elé” rideg valóságával hirtelen ér véget. Ez a döbbenetes kompozíció azt a többletet is felmutatja, amit egy szerző-előadó tud hozzátenni az írott szavakhoz.
Kassák Lajos: Üzenj c. verse feszes tempóra ülő szaggatottan előbukó szavakkal indul, s a hangulati váltásokban is vissza-visszatérő „üzenj” szó kérlelése, amely az eredeti szövegben nincs ennyiszer kimondva, még szerelmes-könyörgőbbé teszi a vágyakozó költő szabad versbe bújtatott mondandóját. A belső hangsúlyok különös derengést adnak ennek a számnak is.
A szomj. Nemes Nagy Ágnes szavai igazi szabad dzsesszes összjáték bevezetőből merülnek fel. Itt a vers zárt formáját a kompozíció szabad dallamvezetésű előadása ellenpontozza. Harcsa Veronikának nagy érzéke van arra, hogy kitágítsa, kiegészítse, folytassa a versekben benne lévő, ám kimondatlan gondolatokat is. A szám a zongora esőcseppszerű billentéseivel ér véget.
Egyre jobban érzékelhető, mennyire tudatosan megkomponált egységbe állnak össze az album külön darabjai, ahol a zene átmenetei ívet húznak a lezáródó és megnyíló versgondolatok közé. Lám, Babits Mihály Nyár c. verse is Napesővel indul, zuhog a fény. Szépen szemlélődő hangok és szavak ölelkeznek eme sok gyönyörűségben, ahol az egyes hangszerek virág-hangjai ki-kiemelkednek a zenei összhatásból.
Szobrokat vittem. Ismét Nemes Nagy Ágnes tér vissza egy furcsa, szürrealista verssel, ahol a zene monotonitásai között izgatottan csapong az énekhang dzsessz-rockos hangulatban. A kompozíciók megismételt versrészletei más-más megvilágításba helyeznek bizonyos gondolatokat, ezzel is hangsúlyozva bizonyos mondandókat, amelyek a szerző-előadó számára különösen fontosak.
Kosztolányi Dezső: A lámpagyújtó énekel versének lírája mintegy személyes önvallomássá aszúsodik, ahogy a kiemelten megismétlődő sorok fénye felhívja rájuk a figyelmet. A szám közepén ismét a combó jut kiemelt szerephez, ahol a zongora dallamai lángként csaponganak a dobütések elől elhajolva.
József Attila: Műterem versének zenei enteriőrje Subicz Gábor trombitajátékával nyílik meg, majd az elénekelt vers rezonanciája ismét a trombitán fénylik fel. A fegyelmezett, szinte katonás dobütések zártságából az énekelt és elfújt dallamok próbálnak szabadságra törni, amit a zene finom fokozódó hangulata kísér. Végül a hangulat felszáll és eltűnik a távolban.
Egyetlen vidám, versként ki más, mint Karinthy Frigyes szerepel a lemezen, az együgyű mese című, – mit mondjak? –: dzsessz-kupléval. A basszus, orgona és dobok feszes, rockos súlyossága felett az énekbeszéd kedves könnyeden bolondozik, mint egy cirkuszi kötéltáncos. Az eltolt ritmikai hangsúlyok és leányhang szabadsága ismét különös hangulatot áraszt.
Lassan a korong végére érünk, már csak a címadó Tóth Árpád költemény van hátra. Mint egy filmzene, olyan hangulatot áraszt a hangeffektekkel is megfűszerezett kompozíció. A költő fegyelmezett sejtelmessége itt is nagyon jól átjön, míg a sorok fecsegnek, a gondolatok csöndes lírával hatnak, és szépen vezetik le az eddigi hangulatot. És az ember azt érzi: de szép, de különös volt.
Biztos vagyok benne, hogy ezek a versek olvasva, elmondva egész más értelmezésben hatnak, de Harcsa Veronika szuverén világgal bíró szerző, aki miközben felmutat egy lehetséges olvasatot, arról is meggyőz, mennyi tehetsége van a költészethez. Az előkészítő munkálatokban Lackfi János költő is segítségére volt, de ez semmit sem von le erényeiből, mint ahogy az sem, hogy hány hangjegy lett konkrétan papírra vetve, és mit tettek hozzá a muzsikustársak saját improvizatív zenei világukból. Az előadás erénye továbbá, hogy elkerüli a megzenésítések zárt, strófikus rendszerét, a dallamot szabadon, a sorok és gondolatok ritmikája szerint alakítja, ezért a prozódia hibátlan, ami szinte ritkaság.
A Lámpafény album magánkiadásban készült 2011-ben, Budapesten, a Pannónia Stúdióban, Schram Dávid hangmérnöki irányításával. A hangkép szép, egységes, a keverés arányai a hangszereléssel együtt kiválóan szolgálják a lemez esztétikai értékét.
Muzsay András
