Három megmosolyognivaló lúzer piti kalandjaiból véres valóság lesz. Előkerül a fegyver is, aminek a dramaturgia elemi szabályai szerint el kellene sülnie, de hőseink sorsáról inkább egy erőteljes rúgás dönt.
Az Amerikai bölény a Tháliában
Bár a lead alapján mozgalmas krimire következtethet az olvasó, erről szó sincs. David Mamet színdarabjából hiányzik az akció, történések nincsenek, a másfél órás játékidőben három különböző korú férfi masírozik, vitatkozik, veszekszik és érzelmeskedik a színpadon, a zsúfolt és színes ócskásbolt-díszlet belsejében. Három színész vállán nyugszik az összes felelősség: fenn kell tartaniuk az érdeklődést egy olyan darab cselekménye iránt, amiből a feszültségkeltés tudatosan és vállaltan hiányzik.
Az Amerikai bölény férfiakról szól, s férfiasnak gondolt dolgokról, vagy még inkább azok hiányáról, melyet a karakterek kétségbeesett pozörködéssel kompenzálnak. A hármas legidősebb tagja Don (Szervét Tibor), egy jóakaratú, de sikertelen ócskás, aki nagy üzletet szimatol: meggondolatlanul bagóért eladott régi, amerikai bölényes ötcentesét akarja visszaszerezni, mert érzése szerint az érme ennél sokkal többet érhet. A betörés nemes feladatát exdrogos pártfogoltjára, a fiatal és együgyű Bobby-ra bízná (Mózes András), hamarosan azonban megjelenik a hierarchiában középső helyet elfoglaló Prof (Csányi Sándor). Prof pitiáner tolvaj, komoly indulatkezelési problémákkal küzd, állandóan fontoskodik, titkolózik, problémamegoldásból bukásra áll, mégis magánkívül követeli a balhé szervezési-lebonyolítási jogát a félkegyelműnek tartott Bobby-ka helyett.
Egyvalamiből egyik hősünknek sem jutott túl sok: gógyiból, észből, furfangból. Az Amerikai bölény buta emberekről szól, a komikum legfőbb forrása pedig, hogy ők – ketten legalábbis – nagyon szeretnének okosnak és dörzsöltnek tűnni, de minél jobban igyekeznek, annál nevetségesebbé válnak. A rablás megszervezésébe minduntalan beletörik a bicskájuk, egy puhatolózó telefonhívást képtelenek normálisan elintézni, az érmékről semmit se tudnak: lúzerromantikától mentes figurájuk egyszerre röhejes és szánni való. Vélt vagy valós titkaikról és hazugságaikról végül lehull a lepel, s mikor kiviláglik, hogy ki mit képvisel, vagy legalábbis mit tételeznek fel róla a többiek, a működésképtelen trió egymás torkának esik.
Óhatatlanul felmerül a kérdés, elég jó-e David Mamet darabja, kiállta vagy sem a színházi újrajátszások próbáját. Könnyen kilyukadhatunk oda, hogy talán eljárt felette az idő, hogy nem sok velőtrázóan új dolog bányászható elő belőle szegénységről, barátságról, hazugságról, bizalomról. Az amerikai drámaírók nagyon jók tudnak lenni humor és bánat arányos adagolásában, az Amerikai bölény is a kettő kevercse kíván lenni, de csak a felszínen bukdácsol, igazi mélységeket nem hódít meg. Emellett – ebben valószínűleg Sebestyén Aba rendezése is ludas – néhol ritmusproblémákkal küzd: falrengető kacagást csiholó jeleneteket csendes unalomba fulladó döcögés követ, s ez a dramaturgiai hullámvasút alaposan megdolgoztatja a nézőteret. A társadalom peremvidékén lézengő, mikroszkóppal is alig észrevehető figurák sorsa meg feltehetően teljesen hidegen hagyja a közönség nagy részét: csak akkor van esélyük némi figyelemre, ha a színészek képesek a karaktereket szerethető, vagy legalábbis érdekes vonásokkal felruházni. A Thália előadásában ez felemásra és egyenetlenre sikeredett.
Szervét Tibor rutinja és tehetsége például bőven elég volt, hogy hitelesen, hamis hangok nélkül játssza el Dont, megvillantva a figura drámai oldalát is, például Bobby-hoz fűződő, apáskodó kapcsolatában. A napszemüvegben és szűk műbőrdzsekiben feszítő Csányi Sándor viszont nem futotta csúcsformáját, bizonytalanul balanszírozott a ripacshatáron, egyszer-egyszer a hatásvadászat-mutató vészesen ki is lengett: ettől függetlenül a bohózati jeleneteket jobban működtette, a drámaformáló erő valahogy kifelejtődött az alakításból. Mózes András pedig olyan mereven gyürkőzött neki a szövegnek, hogy először azt hittem, egy nyársat nyelt és előre programozott robot beszél a belsejéből. A színész fokozatosan engedett fel ismétlődő antréi során, és végül egész jól belelendült: alakítása a darab végére könnyet csalt a közönség – legalábbis a mellettem ülők – szemébe. De talán túl későn: az Amerikai bölény igazán emlékezetes élmény helyett egy korrekten levezényelt, egyszer nézhető, kicsit vontatott élőadás maradt.
Hegedüs Barbara
