Ki ne olvasta volna gyermekkorában a „Tamás bátya kunyhója” című regényt? Sokan bizonyára azt is tudják, hogy a könyv a maga idejében lényegesen több volt egyszerű gyerekregénynél: fegyver lett azoknak a kezében, akik a rabszolgaság eltörléséért harcoltak Amerikában. Az 1852-ben megjelent regény szerzője, Harriet Beecher Stowe 210 éve született.
Harriet Beecher Stowe több mint 30 könyvet jelentetett meg, közülök a Tamás bátya kunyhója című rabszolgaságellenes regénye felemelte a nemzetközi hírességek közé és biztosította helyét a történelemben. Az írónő hitt abban, hogy művei pozitív változást hozhatnak, szavai megváltoztathatják a világot.
1811. június 14-én született Harriet Beecher Stowe amerikai írónő, a Tamás bátya kunyhója című regény alkotója. A Connecticut állambeli Litchfieldben egy 11 gyermekes családban látta meg a napvilágot, apja presbiteriánus lelkész, a kor egyik nagy hatású hitszónoka volt. Stowe testvérei közül némelyik féltestvér volt, miután apja újra megnősült, akik közül sokan vallottak reformer nézeteket és részt vettek az abolicionista mozgalomban. Iskoláit szülővárosában végezte, se valószínűleg a nővére, Catharine volt a legnagyobb hatással rá. Hartfordban, a Catharine nővére által alapított és vezetett Hartford Female Seminary leányiskolában végezte.
Catharine Beecher bár soha nem támogatta a nők választójogát, határozottan kiállt amellett, hogy a nőknek ugyanolyan oktatási lehetőségeket kell biztosítani, mint a férfiaknak. 1823-ban megalapította a Hartfordi Női Szemináriumot, a korszak azon kevés iskoláinak egyikét, amelyekben nőket oktattak. Stowe diákként járt az iskolába, majd később ott tanított.
Az intézmény a maga korában merészen reformista, modern elveket vallott, nem érte be azzal, hogy engedelmes háziasszonyokat, varrogató családanyákat neveljen. A háztartástani „tudományok” mellett igen nagy hangsúlyt helyezett a fizikai nevelésre, s azt is lehetővé tették, hogy a tanulók diákönkormányzatot hozzanak létre. Harriet gondolkodásának, jellemének alakulásában nagy szerep jutott a vallásos családi körnek, az iskola szabad szellemének és olvasmányainak, amelyek közül leginkább a romantikus történelmi regényeket kedvelte.
1832-ben családjuk Cincinnatibe költözött, ahol apjukat a teológiai főiskola igazgatójává választották. Harriet első írói kísérlete is erre az időszakra esett, 1834-ben az Uncle Lot (Lót bácsi) című elbeszélésével egy pályázaton első díjat nyert. Ekkor lett tagja a város irodalmi társaságának, írói stílusát, látásmódját az e körben zajló viták is formálták. 1836-ban férjhez ment apja egyik kollégájához, Calvin Ellis Stowe lelkészhez és bibliatudóshoz, házasságukból hét gyermek született.
Harriet a családi teendők mellett egy helyi iskolában tanított, az 1830-as évek végétől pedig már komolyabban is foglalkozott az írással, elbeszélései, cikkei jelentek meg különböző lapokban, s kiadták a gyermekek számára összeállított földrajzkönyvét is. Férje, aki mindenben támogatta Harriet irodalmi ambícióit, sokat betegeskedett, s emiatt minden pénzre szükségük volt, hogy az egyre gyarapodó családot fenntartsák.
Ebben az időszakban Cincinatti a rabszolgatartó és a szabad területek között fekvő határváros volt, Harriet itt szembesült először a rabszolgaság minden borzalmával. Kapcsolatba került szökött rabszolgákkal, s barátai elbeszéléseiből, a déli államokban tett látogatásai során sokat megtudott a rabszolgatartó államokról, a rabszolgák helyzetéről. 1849-ben megjelent egy Kanadába szökött rabszolga, Josiah Henson önéletrajza, végül ez indította Harrietet a Tamás bátya kunyhója megírására.
A mű 1851-52-ben folytatásokban jelent meg a washingtoni The National Era című, a rabszolgák felszabadításáért küzdő folyóiratban, s óriási sikert aratott, az utolsó rész közlésekor a teljes regényt is kiadták. A regény három hét alatt 20 ezer példányban kelt el, 1852-ben színpadi változata is elkészült, s hamarosan több nyelvre is lefordították. Az izgalmas és fordulatos, a pátoszt és a finom humort sem nélkülöző mű megrázta és elgondolkoztatta olvasóit, s sokban hozzájárult a rabszolgaság elleni harc erősödéséhez. Állítólag a polgárháború idején az írónő Washingtonban találkozott Lincoln elnökkel, aki e szavakkal üdvözölte: „Ön tehát az a kicsi asszony, aki kiváltotta ezt a nagy háborút.”
A művet persze sok támadás is érte, ezekre válaszul 1853-ban Harriet megírta a Kulcs a Tamás bátyja kunyhójához című könyvét, amelyben a rabszolgaság kritikáját alátámasztó dokumentumokat tett közzé. 1853-ban európai körútra indult, amelynek során, különösen Angliában nagy ünneplésben részesítették. Az angolok később azonban megorroltak rá a Lord Byron életéről szóló munkájáért, amelyben a költő húgához fűződő vérfertőző szerelmi kapcsolatáról írt.
1856-ban újabb regényt jelentetett meg Dred címmel, ebben ismét a rabszolgaság eltörlésért szállt síkra, s azt mutatta be, milyen romboló hatással van a rabszolgatartás a fehérekre. 1857-ben állandó szerzője lett az ekkor alapított The Atlantic Monthly című lapnak, cikkei jelentek meg a The Independentben’s rendszeresen publikált a Christian Unionban is, amelyet egyik bátyja szerkesztett. Közben családjával többször is költözködött, előbb Brunswickban, majd Andoverben éltek, végül férje nyugdíjba vonulása után 1864-ben Hartfordban telepedtek le. Harriet továbbra is írt regényeket, ám ezek színvonala, hatása meg sem közelítette a Tamás bátyjáét. Regényein kívül társadalmi kérdésekről szóló esszéket publikált, megjelent egy vallásos témájú versesfüzete is, élete utolsó éveiben pedig felolvasóesteket tartott. Hartfordi otthonában hunyt el 1896. július 1-jén.
„Kevéssel az árverés kezdete előtt egy kurta, széles, izmos ember, ki mellén nyitott, csíkos inget és meglehetősen elnyűtt és piszkos nadrágot viselt, könyökkel tört utat magának és az eladandók csoportjához érve, rendszeres vizsgálódáshoz kezdett. Tom, mihelyt közeledni látta, rögtön különös utálatot és borzalmat érzett, mely egyre növekedett. Az az ember, bár alacsony termetű, nyilván óriási erejű volt. Kerek feje, nagy, világos szürke szeme, bozontos vörös szemöldöke, naptól barnított arcának merev kifejezése nem tette valami kedves jelenséggé; széles, parasztos szája tele volt tömve rágott dohánnyal, melynek levét időnkint igen nagy eréllyel és majdnem robbanásszerűen ki-kiköpte; iszonyú nagy keze szőrös volt, a naptól egészen barna, szeplős és igen piszkos, különösen a hosszú körmök alatt. Ez az ember igen fesztelenül vizsgálgatta a csoport minden egyes tagját. Tomnak megfogta az állkapcsát, kinyitotta a száját, hogy fogait szemlélje, feltűrette az ingujját, hogy lássa a kar izmosságát, megforgatta, azt mondta neki, hogy ugorjon és elléptette maga előtt.
«Hol nevekedtél?» kezdé kurtán kérdezgetni.
«Kentuckyben, Mas’r,» válaszolt Tom és úgy nézett körül, mintha szabadítót keresne.
«Mit műveltél?»
«Felügyeltem gazdám jószágára.»
«Valószínű história!» jegyzé meg az ember röviden és odább ment. Egy percre megállt Adolf előtt, de megvetőleg egyet köpött a cifra legény fényesített csizmájára és folytatta szemléjét. Ismét megállt Zsuzsánna és Emmeline előtt. Nehéz, piszkos kezét kinyújtva, a leányt magához vonta, megtapogatta annak nyakát, derekát, karjait, megnézte a fogait és ismét anyjához lökte, kinek türelmes arcán látszott a szenvedés, melyet benne a fertelmes idegen minden mozdulata keltett.
A leány annyira megijedt, hogy sírni kezdett.
«Ne bőgj, te leány,» kiáltott rá az árverező, «itt nem szabad sírni, kezdődik a vásár.» –
Tényleg megkezdődött.
Adolfért jókora összeget adtak. St. Clare többi szolgái is elkeltek, mindegyik más gazdát kapott.
«Most rajtad a sor, ember! hallod-e?» szólította az árverező Tomot.
Tom előrelépett, aggodalmasan körülnézett. A különböző hangok érthetetlen zajjá keveredtek össze. A kikiáltó magasztalta Tom jó tulajdonságait; angol és francia nyelven történtek a vevők ígéretei; egy pillanat múlva lecsapott a kalapács; a kikiáltó kihirdette a végleges árt, melyen Tomot odaadták. Ismét volt gazdája!
Félretaszították; az alacsony termetű és kerek fejű ember durván megragadta vállát, egyet lökött rajta és kemény hangon ráparancsolt: «Itt állj meg!»
Tom alig értette, mi történik vele, de az árverés egyre folyt, hol franciául, hol angolul lármáztak. Ismét leütött a kalapács – Zsuzsánna is elkelt. Midőn visszavonul, megáll, habozva hátranéz. Leánya utána nyújtja kezét. Az anya halálos kínnal arcán néz arra az úrra, aki megvásárolta s aki középkorú, eléggé jóságos képű ember.
«Óh, Mas’r, kérem, vegye meg a leányomat is!»
«Szeretném megtenni, de attól tartok, nem lesz módomban,» válaszolt a jó úr és aggódó érdekkel nézi a fiatal leányt, ki félénk, ijedt tekintettel várja sorsát.
A vér a leánynak máskor sápadt arcába szökött; szemében lázas tűz ég, mely anyja nagy fájdalmára még csábítóbbá teszi szépségét. A kikiáltó is észreveszi ezt és francia meg angol szóval hirdeti bájait. Az emberek igyekeznek egymást túllicitálni.
A jóképű úr, ki az anyát is megvette, eleinte szintén ígér, de pár perc múlva látja, hogy erszényéből nem telik a többiekkel versenyeznie. Elhallgat. A kikiáltó mind tüzesebben hirdeti az árakat. Egyre kevesebben ígérgetnek. Most már csak egy előkelő modorú öreg polgár és a mi kerekfejű ismerősünk közt folyt a küzdelem. Az első megvetőleg méregeti ellenfelét, de ez makacsabb és hihetőleg módosabb. Pár perc alatt eldől a küzdelem. Leüt a kalapács. A kerekfejű megszerezte a leányt, testestől-lelkestől, Isten irgalmazzon szegénynek!” (Harriet Beecher Stowe: Tamás bátya kunyhója. A rabszolgavásár)
